Fotó: Jakab Mónika
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
2019. október 30., 13:082019. október 30., 13:08
2019. október 30., 15:232019. október 30., 15:23
Először is: kétségtelenül egy generációs kezdet volt az erdélyi magyar sajtóban. Az 1999 őszén megalakult szerkesztőség olyan új nemzedéket indított el az erdélyi médiában, amely nem inkubátorszerkesztőségekben, lassan, kényelmesen „nőtt bele” az újságíró szakmába, hanem abban az éles – és korábban elképzelhetetlen – helyzetben, amelyet éppen a Krónika alakított ki azzal, hogy a hírversenyt helyezte indulásakor a lapszerkesztés középpontjába.
Ugyanakkor néhányunknak, idősebbeknek, egyfajta újrakezdés is volt a Krónika.
E korábbi modell (és felfogás) tarthatatlanságának a felismerése pedig következményekkel járt, éspedig annak tudatosításával, hogy a nyilvánosság működtetése, az újságírói munka önmagában is konfliktusvállaló tevékenység. Persze, nem abban az értelemben, hogy az újságírónak be kell lépnie a politikai arénákba, azaz a politikusok vitapartnerévé kell válnia, hanem inkább annak belátásával, hogy létezik valamiféle újságírói „autonómia”, amelyet védeni kell, amelyért érdemes kiállni.
Emlékszem néhány olyan beszélgetésre, amelyet vezető RMDSZ-politikusokkal (többjük ma már nincs a politika porondján) kellett folytatnom arról, hogy „krónikás” munkatársaim miért azokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket jónak látnak, és nem azokat, amelyek a megkérdezettnek inkább „kedvére valóak”.
Ha minderre visszatekintek – némi szubjektivitással, természetesen –, akkor azt is megfogalmaznám, hogy
Persze, mint minden rendszerváltáshoz, ehhez is illúziók tapadtak. A Krónika rálépett az innováció kacskaringós útjára, de nem tudta azt végigjárni. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy pont akkor nyílt meg előtte az írott sajtó honi modernizálásának a lehetősége, amikor a nyomtatott sajtó mindenütt visszaszorult, amikor az olvasók számára a fogyasztható és élvezhető tartalmak egyre inkább az internetes – globális – hálózatokra költöztek át. Olyan tartalomipar alakult ki, amely kezdte megszüntetni az irodalmi hagyományokból is táplálkozó, a míves mondatok „becsületét” őrző írottsajtó-tradíciót.
A Krónika kereste a választ erre a kihívásra. Emlékszem azokra a szerkesztőségen belüli vitákra, amelyeket a Transindex Disputa-oldalának a szemlézése váltott ki. Beemelhető-e a klasszikus, sajtóetikailag is jól körülbástyázott első nyilvánosságba mindaz, amit az akkor elszabaduló internetes nyilvánosság felelősségektől mentes, álneves vitái termeltek? Ez volt – például – az egyik olyan kérdés, amely szembesített bennünket, akkori „krónikásokat” a nyilvánosság átalakulásának a kérdésével.
A válaszunk akkor az volt, hogy a sajtó hagyományos felelősségét, annak etikáját feladni nem szabad. Ma úgy vélem,
még akkor is, ha a befolyása e szép új világban kisebb lett, mint volt húsz évvel ezelőtt, az emlékezetes kezdet utáni első időszakban.
Bakk Miklós
A Krónika főszerkesztője 2001 és 2003 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Miközben egyes országokban már be is tiltották, vagy fontolgatják, hogy betiltsák a közösségi oldalak használatát a 16 év alatti fiatalok körében, néha az az ember érzése, hogy egyes, 18 évnél idősebb felnőttek esetében sem ártana a tiltás.
Ötszázhetven évvel ezelőtt, 1456. augusztus 11-én, a nándorfehérvári diadal után három héttel pestis áldozata lett Hunyadi János hadvezér.
Románia Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa, mégis importra szorul az alapvető élelmiszerekből. A gondot nem a termőföld vagy a gazdák hiánya, hanem az évtizedek óta következetlen agrárpolitika okozza.
Az embereknek egyre inkább elegük van a pártok közötti marakodásból, amely hónapok óta tartó politikai patthelyzetet eredményezett, valamint azt, hogy az országnak a válságos időszakban nincs teljes hatáskörrel rendelkező kormánya.
Életveszélyes fenyegetést kapott egy magyarországi előadó, ezért lemondta székelyföldi koncertjét. A botrány túlmutat Majkán, és a magyar közélet nagyon aggasztó állapotairól árulkodik.
Hogy Romániában gyanúsan tekintenek a kettős állampolgárokra, nem újdonság, azt már megszokták az erdélyi magyarok. De enyhén szólva meglepő, hogy Magyarországon is indulatokat gerjeszt a kettős állampolgárság kérdése.
A közép-európai ember kényelmi illúziójának végét jelzi mindaz, ami most az életadó, elnyűhetetlennek hitt kék szalagunkkal, a Dunával történik. És abból kifolyólag velünk, mindannyiunkkal.
Miközben eddig jóformán csak passzív szemlélőként kísérte az ország légterét megsértő orosz drónokat, hirtelen igencsak hiperaktív lett a román légierő.
Történelmi fordulóponthoz érkezett a hírfogyasztás. A kérdés már nem csak az, hogy hol olvassuk a híreket, hanem akarunk-e még egyáltalán szembenézni velük.
Egyetlen félreértelmezett hír is elég ahhoz, hogy egy reményvesztett közösségben újra fellobbanjon a remény. Parajd esetében azonban a valóság ismét józanítóbbnak bizonyult a politikai diadaljelentéseknél.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!