Szép Magyarország, hadd vegyünk belőled egy darabot!

Nagyon hiányzott a közös tapasztalat, a generációkon átívelő közös tudat. Nem volt meg bennük az a – minden bizonnyal az elnyomásból sarjadó – megmagyarázhatatlan tartás, amit a lelken ejtett, vájt sebek, mélységek adnak a jellemnek (na jó, azt hiszem, a tápos szót próbálom egyre bonyolultabb módon kerülni).

Magyarországi „kalandom” igencsak átértékelte bennem az anyaországhoz való viszonyulásom, ami addig a feltétlen rajongás teljes jelképarzenálja előtti hódolatból állt. A néhány addigi gyakorlati tapasztalat – áruval csencselés a „nagy felszabadulás” után – nem árnyalta a képet. Hiszen még a kilencvenes években a határt átlépve nemcsak a szívünk dobbant nagyot a magyar zászló láttán: az utak minősége, a rendbe tett házak, közterületek, a települések általános képe joggal éreztette velünk,

A kétezres évek elején megejtett, fentebb leírt „tanulmányutam” után fel sem merült bennem, hogy Magyarországon maradjak, hanem inkább (ismét) Kolozsvár felé vettem az irányt, ahol meg is állapodtam. Ugyanakkor két évtized elteltével – családi-baráti látogatások, alkalmak okán – ismét évente többször átjárok Kelet-Magyarországra.

Kelet-Magyarország kiürülésnek indult falvai legalább annyit nyerhetnek Románia teljes körű schengeni csatlakozásával, mint maguk a romániaiak. A határ menti, emiatt már évek óta „felkapott” anyaországi települések jó ideje haszonélvezői annak, hogy a partiumi nagyvárosokban dolgozók – magyarok és románok egyaránt – az egyre drágább tömbházlakások vagy az agglomerációs övezetekben még drágábban kínált falusi házak helyett inkább rátesznek még jó fél órát az ingázási időre, és Magyarországon vásárolnak jóval olcsóbb, mindennek megfelelő ingatlant.

Schengen és a valóban szabad mozgás lehetősége nemcsak az örökké fájó trianoni határokat „párologtatja el”, hanem valamilyen formában igazságot szolgáltathat azoknak a (jelenleg) kelet-magyarországi kistelepüléseknek is, amelyeket erőszakkal levágtak természetes „anyanagyvárosaikról”, és emiatt a falvakban lakók nem találtak elegendő, megfelelő munkát a közelben, és inkább a nagy felszívó erejű Budapest, Nyugat-Magyarország vagy a Nyugat felé vették az irányt.

A hajdani természetes kapcsolat – melyet az is jól mutat, hogy például a határtól távolabb fekvő Békés megyei településekre is Aradról elnevezett úton lehet befutni – most újjáépíthető.

Miközben a kelet-magyarországi munkanélküliek előtt most már tényleg megnyílik a lehetőség, hogy a határ menti romániai kis- és nagyvárosok jól menő, minduntalan munkaerőt kereső vállalatainál, ipari parkjaiban, gyáraiban dolgozzanak, a kiköltöző partiumi magyarok, és bizony a magyarországi életvitelre nyitott románok is felvirágoztathatják az elnéptelenedésnek indult településeket.

Míg az itteni magyarok természetes közegükbe „kerülnek vissza”, a románok olyan, kisebbségek iránti viszonyulással találkozhatnak – legyen szó jelkép- és anyanyelvhasználatról –, amely mindenképp megkönnyítheti az „átállást”, megbarátkozást.

Mint ahogy az is igaz, hogy a még az erdélyi románok jelentős hányada által sem „kívánt” Bukarest nehezen kel versenyre Budapesttel, vagy a romániai régiók többsége Nyugat-Magyarország kiemelkedően teljesítő zászlóvivőivel.

Mind Magyarországon, mind pedig Romániában óriásiak az országon belüli különbségek, egy-egy elmaradottabb település, kisrégió pedig sokat nyerhet a szomszéd megerősödéséből. Kelet-Magyarország nemcsak a lakóinál immár jobban szituált partiumi magyarok, hanem a románok számára is vonzó – utóbbinak pedig igazából a teljes erdélyi magyarság örülhet. Hiszen minden egyes román, aki nemcsak a magyarokkal, hanem a magyar állammal is megbarátkozik, immúnissá válik az itteni többségi vadnacionalisták uszításaira.

És a küldésnél maradva: jó ideje politikai adok-kapok tárgyává vált főleg Magyarországon Románia gazdasági teljesítménye, a két ország „versenye”, melyben ki-ki a mondandójának kedvező mutatókkal dobálózik – van bőven mindegyikből. Erdélyből nézve ugyanakkor megfontolásra ajánlott, hogy ha Magyarországról Romániába küldik „tapasztalatszerzésre” az utóbbi állammal „bezzegelőket”, legyen meghatározva, mi a cél és mi a pontos helyszín.

Mert ha szörnyülködést remélünk, nyugodt szívvel válthatunk menettérti jegyet a Kárpátokon túlra a „tanulmányutasnak”. Viszont ha azt akarjuk megtudni, Románia minek köszönheti rohamos fejlődését, Erdélybe, mondjuk Kolozsvárra kell látogatni.

És akkor így nézve talán már nem is annyira zavaró, szégyenletes, ha ez a nagy csiricsáré szekér itt-ott előzni kezd.