Fotó: Jakab Mónika
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra.
2022. december 31., 21:042022. december 31., 21:04
Már jócskán beletapostunk 1999 ólomszürke, ködös őszébe, amikor az új országos napilap megjelenésével kigyúlt a remény lángja; anyaországi befektetőinkkel, mentorainkkal és olvasóinkkal együtt álmodtuk és hittük, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar média más is lehet, mint az addig ismert, részben átgyúrt, részben a múltból átörökített sajtó.
Pontosabban huszonhárom év és két hónap, hivatalosan ugyanis ennyit élt a papíralapú Krónika. Ennyi ideig érezhettem magam annak az egyik kis, de mégiscsak fontos fogaskeréknek, amely része lehetett egy igencsak olajozottan működő, szakmailag jól képzett újságíró csapat alkotta gépezetnek.
Nem hivatalosan már jóval az október 30-i öröm- és reményteli rajt előtt azon szerencsés helyzetben találtam magam, hogy az ötletgazdák és az erdélyi kortárs irodalom- és sajtóvilágának nagyjait átölelő csoportosulás árnyékában, többedmagammal ott bábáskodhattam az 1989-et követő, szabadnak kikiáltott korszak legnagyobb médiavállalkozása pályára állításán. A történelemnek egy apró kis töredéke, emberi léptékben viszont huszonhárom esztendő – bárhogyan is nézzük, nem kevés: egy új nemzedék felnövésének és megérésének időszaka. Ha jól számolom, mindössze ketten maradtunk az egykori igencsak népes „kezdőcsapatból”…
Bő két évtized után is megelevenednek előttem a magatehetetlen Nyárádselye idős lakói, akiknek a palás földdel együtt életük munkája, az otthonuk is elindult a lejtőn, lelki szemeim előtt jelenik meg az idősödő (román) férfi, akinek a marosvásárhelyi szívkórház csodadoktorai új „motort” ültettek be, és ezzel együtt új életet adtak, felidézem a fiatal (magyar) donor gyászoló, ám jótettükért a lelkük mélyén mégiscsak megnyugvást érző nyomáti szüleit. Szinte látom és hallom a szánalomra méltó székelysárdi újgazdag gázolót, akinek gondatlansága nemcsak egy fiatalt küldött a túlvilágra, de az ő életét is megpecsételte.
Találkozhattam és beszélgethettem világhírű, ám szerénykedő tudósokkal és mellüket fél téglával döngető, azonban egyetlen értelmes mondatot is nehezen megfogalmazó politikusokkal, mára megkoronázott trónörökös herceggel és hajléktalanszállón tengődő valamikori élsportolóval, rivaldafényben úszkáló művészekkel és ismeretlen, de társadalmunk számára rendkívül hasznos és fontos kisemberekkel.
Fotó: Krónika/Archív
Felkereshettem a nyugati magyar diaszpórát, és meglátogathattam az itthoni szórvány már csak omladozó templomtornyokba kapaszkodó maradék magyarjait, a műtőorvos mellől nézhettem végig országos premierként végzett operációt, és a helyszínen élhettem át, amint kedvenceink Európa élére röpítik a piros-fehér-zöld színeket. Megmászhattam szakmai csúcsokat, és sodródhattam lépésnyi távolságra a szakadék szélétől. Szinte mindvégig voltam a sors és a kollégák által átölelt munkatárs, és nagy ritkán magamra hagyott bűnbak.
Kisebbségi létünk lelki ápolásában, az igazságkeresésben, a rossz elleni küzdelemben, az élménynyújtásban. Ha újrakezdhetném, kétségtelenül ugyanezen a göröngyös, de mégiscsak csodálatos kilátást kínáló úton indulnék el. Papíron vagy papír nélkül, velem vagy nélkülem, számomra a Krónika örök marad. Még akkor is, ha a nyomdafesték illata egyetlen tollvonással elillan, a huszonhárom esztendővel ezelőtt meggyújtott gyertya egyre halványabban pislákol, a papíralapú napilapunk történelemmé válik, a nagybetűs Olvasó leghűségesebb fajtája becsapva érzi magát, a kezdőcsapatból meg kettőnk közül – akár egy kiszavazós valóságshow-ban – már csak egy folytat(hat)ja.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Futballszurkolóként nem tartom ördögtől való pazarlásnak, ha önkormányzatok százezreket, akár milliókat költenek nagy múltú helyi focicsapatokra. Azonban ez így nem mehet tovább.
Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája után országszerte megemlékezésekkel és katonai tiszteletadással hajtottak fejet a mohácsi csata áldozatai előtt.
Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket.
Továbbra is tapasztalható, hogy a választások óta szakadék húzódik az erdélyi és a magyarországi társadalom jelentős része között, ám az árok betemetése nem reménytelen – abban ugyanakkor jelentős szerep hárul az új magyar kormányra.
Bár a Tisza-kormány nemzetpolitikáért felelős illetékese több fórumon is leszögezte erdélyi látogatása során, hogy az új budapesti hatalom nem kíván hozzányúlni a külhoni magyarok szavazati jogához, jelentős nyomás nehezedik rá az anyaországban.
Miközben egyes országokban már be is tiltották, vagy fontolgatják, hogy betiltsák a közösségi oldalak használatát a 16 év alatti fiatalok körében, néha az az ember érzése, hogy egyes, 18 évnél idősebb felnőttek esetében sem ártana a tiltás.
Ötszázhetven évvel ezelőtt, 1456. augusztus 11-én, a nándorfehérvári diadal után három héttel pestis áldozata lett Hunyadi János hadvezér.
Románia Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa, mégis importra szorul az alapvető élelmiszerekből. A gondot nem a termőföld vagy a gazdák hiánya, hanem az évtizedek óta következetlen agrárpolitika okozza.
Az embereknek egyre inkább elegük van a pártok közötti marakodásból, amely hónapok óta tartó politikai patthelyzetet eredményezett, valamint azt, hogy az országnak a válságos időszakban nincs teljes hatáskörrel rendelkező kormánya.
Életveszélyes fenyegetést kapott egy magyarországi előadó, ezért lemondta székelyföldi koncertjét. A botrány túlmutat Majkán, és a magyar közélet nagyon aggasztó állapotairól árulkodik.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!