Fotó: Jakab Mónika
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra.
2022. december 31., 21:042022. december 31., 21:04
Már jócskán beletapostunk 1999 ólomszürke, ködös őszébe, amikor az új országos napilap megjelenésével kigyúlt a remény lángja; anyaországi befektetőinkkel, mentorainkkal és olvasóinkkal együtt álmodtuk és hittük, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar média más is lehet, mint az addig ismert, részben átgyúrt, részben a múltból átörökített sajtó.
Pontosabban huszonhárom év és két hónap, hivatalosan ugyanis ennyit élt a papíralapú Krónika. Ennyi ideig érezhettem magam annak az egyik kis, de mégiscsak fontos fogaskeréknek, amely része lehetett egy igencsak olajozottan működő, szakmailag jól képzett újságíró csapat alkotta gépezetnek.
Nem hivatalosan már jóval az október 30-i öröm- és reményteli rajt előtt azon szerencsés helyzetben találtam magam, hogy az ötletgazdák és az erdélyi kortárs irodalom- és sajtóvilágának nagyjait átölelő csoportosulás árnyékában, többedmagammal ott bábáskodhattam az 1989-et követő, szabadnak kikiáltott korszak legnagyobb médiavállalkozása pályára állításán. A történelemnek egy apró kis töredéke, emberi léptékben viszont huszonhárom esztendő – bárhogyan is nézzük, nem kevés: egy új nemzedék felnövésének és megérésének időszaka. Ha jól számolom, mindössze ketten maradtunk az egykori igencsak népes „kezdőcsapatból”…
Bő két évtized után is megelevenednek előttem a magatehetetlen Nyárádselye idős lakói, akiknek a palás földdel együtt életük munkája, az otthonuk is elindult a lejtőn, lelki szemeim előtt jelenik meg az idősödő (román) férfi, akinek a marosvásárhelyi szívkórház csodadoktorai új „motort” ültettek be, és ezzel együtt új életet adtak, felidézem a fiatal (magyar) donor gyászoló, ám jótettükért a lelkük mélyén mégiscsak megnyugvást érző nyomáti szüleit. Szinte látom és hallom a szánalomra méltó székelysárdi újgazdag gázolót, akinek gondatlansága nemcsak egy fiatalt küldött a túlvilágra, de az ő életét is megpecsételte.
Találkozhattam és beszélgethettem világhírű, ám szerénykedő tudósokkal és mellüket fél téglával döngető, azonban egyetlen értelmes mondatot is nehezen megfogalmazó politikusokkal, mára megkoronázott trónörökös herceggel és hajléktalanszállón tengődő valamikori élsportolóval, rivaldafényben úszkáló művészekkel és ismeretlen, de társadalmunk számára rendkívül hasznos és fontos kisemberekkel.
Fotó: Krónika/Archív
Felkereshettem a nyugati magyar diaszpórát, és meglátogathattam az itthoni szórvány már csak omladozó templomtornyokba kapaszkodó maradék magyarjait, a műtőorvos mellől nézhettem végig országos premierként végzett operációt, és a helyszínen élhettem át, amint kedvenceink Európa élére röpítik a piros-fehér-zöld színeket. Megmászhattam szakmai csúcsokat, és sodródhattam lépésnyi távolságra a szakadék szélétől. Szinte mindvégig voltam a sors és a kollégák által átölelt munkatárs, és nagy ritkán magamra hagyott bűnbak.
Kisebbségi létünk lelki ápolásában, az igazságkeresésben, a rossz elleni küzdelemben, az élménynyújtásban. Ha újrakezdhetném, kétségtelenül ugyanezen a göröngyös, de mégiscsak csodálatos kilátást kínáló úton indulnék el. Papíron vagy papír nélkül, velem vagy nélkülem, számomra a Krónika örök marad. Még akkor is, ha a nyomdafesték illata egyetlen tollvonással elillan, a huszonhárom esztendővel ezelőtt meggyújtott gyertya egyre halványabban pislákol, a papíralapú napilapunk történelemmé válik, a nagybetűs Olvasó leghűségesebb fajtája becsapva érzi magát, a kezdőcsapatból meg kettőnk közül – akár egy kiszavazós valóságshow-ban – már csak egy folytat(hat)ja.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
Két nappal az országgyűlési választást követően is folyik a találgatás, vajon mi vezetett a Fidesz-KDNP több mint másfél évtizede tartó hatalmának megdöntéséhez, a Tisza Párt elsöprő győzelméhez.
Talán nem túlzás kijelenteni: a rendszerváltoztatás óta a legintenzívebb és legdurvább választási kampányidőszak ér véget a vasárnapi országgyűlési választásokkal.
Jó egy hónapja zajlik már az Egyesült Államok és Izrael által Irán ellen indított háború, ami Donald Trump amerikai elnök legutóbbi bejelentése alapján még olyan két-három hétig tarthat.
Sokat, egyre többet foglalkozik a média és a közvélemény a családon belüli erőszakkal, no meg a távoltartás lehetőségével és gyakorlatával. Elítélendő, kerülendő, megelőzendő, büntetendő.
Miközben Magyarországon az elmúlt választási ciklusok legkiélezettebb és -feszültebb politikai kampánya zajlik, Erdélyben – és több magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében – már megkezdődött a szavazási folyamat.
Amint az várható volt, a szociáldemokraták által a költségvetés szociális vonzatai kapcsán kikényszerített kompromisszum körüli vita csupán tovább mélyítette az ellentéteket a bukaresti kormányt alkotó koalíciós pártok között.
Mi történne, ha Szoboszlai Dominik a magyar foci botladozásait megelégelve egy napon úgy döntene, hogy az angol válogatottat erősíti? Elgondolni is rossz. Márpedig a sport elüzletiesedésének világában a nemzeti identitás, a zászló is lecserélhetővé vált.
Mi a hasonlóság a román Szociáldemokrata Párt (PSD) ellenzékbe vonulással való fenyegetőzése és a bukaresti kormánynak az üzemanyag-drágulással szembeni hatékony fellépése között? Hát csak az, hogy nagy valószínűséggel egyik sem fog bekövetkezni.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!