Fotó: Jakab Mónika
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra.
2022. december 31., 21:042022. december 31., 21:04
Már jócskán beletapostunk 1999 ólomszürke, ködös őszébe, amikor az új országos napilap megjelenésével kigyúlt a remény lángja; anyaországi befektetőinkkel, mentorainkkal és olvasóinkkal együtt álmodtuk és hittük, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar média más is lehet, mint az addig ismert, részben átgyúrt, részben a múltból átörökített sajtó.
Pontosabban huszonhárom év és két hónap, hivatalosan ugyanis ennyit élt a papíralapú Krónika. Ennyi ideig érezhettem magam annak az egyik kis, de mégiscsak fontos fogaskeréknek, amely része lehetett egy igencsak olajozottan működő, szakmailag jól képzett újságíró csapat alkotta gépezetnek.
Nem hivatalosan már jóval az október 30-i öröm- és reményteli rajt előtt azon szerencsés helyzetben találtam magam, hogy az ötletgazdák és az erdélyi kortárs irodalom- és sajtóvilágának nagyjait átölelő csoportosulás árnyékában, többedmagammal ott bábáskodhattam az 1989-et követő, szabadnak kikiáltott korszak legnagyobb médiavállalkozása pályára állításán. A történelemnek egy apró kis töredéke, emberi léptékben viszont huszonhárom esztendő – bárhogyan is nézzük, nem kevés: egy új nemzedék felnövésének és megérésének időszaka. Ha jól számolom, mindössze ketten maradtunk az egykori igencsak népes „kezdőcsapatból”…
Bő két évtized után is megelevenednek előttem a magatehetetlen Nyárádselye idős lakói, akiknek a palás földdel együtt életük munkája, az otthonuk is elindult a lejtőn, lelki szemeim előtt jelenik meg az idősödő (román) férfi, akinek a marosvásárhelyi szívkórház csodadoktorai új „motort” ültettek be, és ezzel együtt új életet adtak, felidézem a fiatal (magyar) donor gyászoló, ám jótettükért a lelkük mélyén mégiscsak megnyugvást érző nyomáti szüleit. Szinte látom és hallom a szánalomra méltó székelysárdi újgazdag gázolót, akinek gondatlansága nemcsak egy fiatalt küldött a túlvilágra, de az ő életét is megpecsételte.
Találkozhattam és beszélgethettem világhírű, ám szerénykedő tudósokkal és mellüket fél téglával döngető, azonban egyetlen értelmes mondatot is nehezen megfogalmazó politikusokkal, mára megkoronázott trónörökös herceggel és hajléktalanszállón tengődő valamikori élsportolóval, rivaldafényben úszkáló művészekkel és ismeretlen, de társadalmunk számára rendkívül hasznos és fontos kisemberekkel.
Fotó: Krónika/Archív
Felkereshettem a nyugati magyar diaszpórát, és meglátogathattam az itthoni szórvány már csak omladozó templomtornyokba kapaszkodó maradék magyarjait, a műtőorvos mellől nézhettem végig országos premierként végzett operációt, és a helyszínen élhettem át, amint kedvenceink Európa élére röpítik a piros-fehér-zöld színeket. Megmászhattam szakmai csúcsokat, és sodródhattam lépésnyi távolságra a szakadék szélétől. Szinte mindvégig voltam a sors és a kollégák által átölelt munkatárs, és nagy ritkán magamra hagyott bűnbak.
Kisebbségi létünk lelki ápolásában, az igazságkeresésben, a rossz elleni küzdelemben, az élménynyújtásban. Ha újrakezdhetném, kétségtelenül ugyanezen a göröngyös, de mégiscsak csodálatos kilátást kínáló úton indulnék el. Papíron vagy papír nélkül, velem vagy nélkülem, számomra a Krónika örök marad. Még akkor is, ha a nyomdafesték illata egyetlen tollvonással elillan, a huszonhárom esztendővel ezelőtt meggyújtott gyertya egyre halványabban pislákol, a papíralapú napilapunk történelemmé válik, a nagybetűs Olvasó leghűségesebb fajtája becsapva érzi magát, a kezdőcsapatból meg kettőnk közül – akár egy kiszavazós valóságshow-ban – már csak egy folytat(hat)ja.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy botrány sohasem jön jól, de az RMDSZ és az erdélyi magyar közösség számára most még az átlagosnál is károsabb, hogy Demeter Andrásnak trágár kifejezések és a román nemzeti érdekkel kapcsolatos kijelentések kapcsán le kellett mondania.
A választók kitessékelték a demokrácia ajtaján, ám a rendszer ünnepélyesen visszavezeti őt a hátsó bejáraton – egyenesen a díszterembe, a miniszterelnöki székbe.
Hát ez nagyon megérte – vonhatjuk le nem kevés iróniával a következtetést a Szociáldemokrata Párt kormánybuktató kalandja után a legfrissebb felmérések fényében.
Volt egy idő, amikor közszájon forgott a román bonmot, miszerint Romániában azért tartanak választásokat, hogy kiderüljön: kivel fog együtt kormányozni az RMDSZ.
Érvényesült a papírforma, meghozta gyümölcsét a román baloldal és a szélsőjobb összeborulása: a vártnál is nagyobb arányban támogatta a parlament az Ilie Bolojan vezette kabinet menesztését.
Ízlelgessük egy kicsit: egy magát szociáldemokratának nevező párt jóvoltából Romániában olyan helyzet állt elő, hogy már nem is csupán hipotetikus, megfoghatatlan, távoli rémképként szerepel a napirenden egy szélsőjobboldali párt kormányra kerülése.
A Szociáldemokrata Párt válságkezelési receptje jelenleg a következő: ha ég a ház, víz vagy poroltó helyett a repülőüzemanyag-válságra is fittyet hányva az utolsó kerozinkészleteket kell ráönteni.
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
Két nappal az országgyűlési választást követően is folyik a találgatás, vajon mi vezetett a Fidesz-KDNP több mint másfél évtizede tartó hatalmának megdöntéséhez, a Tisza Párt elsöprő győzelméhez.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!