A Krónika akkori és egykori munkatársai a 2015 augusztusában szervezett nagy kolozsvári találkozón
Fotó: Lepedus-Sisko Péter
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Nehéz pontosan, röviden körülhatárolni, mit is jelentett krónikásnak lenni, azaz a 23 éven keresztül nyomtatásban megjelenő országos közéleti napilap szerkesztőjeként, újságírójaként 17 éven át tartozni a közösséghez, ami jóval több volt egyszerű munkahelynél, szerkesztőségnél.
2022. december 31., 16:522022. december 31., 16:52
Talán jól szemléltetheti az életérzést, hogy azon munkatársak közül, akik hosszabb-rövidebb krónikás munka után máshol kerestek megélhetést, utólag legtöbben egybehangzóan úgy érezték: ez a fajta közösségi érzés, együtt gondolkodás, együtt szórakozás vagy együtt búslakodás más munkahelyeken egyáltalán nem alakul ki.
Ha gond volt, kezeltük nevetéssel, ha feszültség alakult ki, rendszerint hamar tovaszállt, ha indulatok szabadultak el, annak is megvolt a pozitív hozadéka, hiszen együtt fel lehetett oldani, ugyanakkor kiadhatta magából az ember a gőzt. Általában nem hordozták magukban sokáig a kollégák a napi munka apró-cseprő bonyodalmai miatt kialakult morcosságot, ingerlékenységet, sértődést.
Tulajdonképpen meg sem lehet pontosan fogalmazni, mi az a bizonyos rejtett lelki tartalék, a munkatársakat egy hullámhosszra terelő közösségi érzés, ami összekötött bennünket. Sokszor félszavakból értettük egymást, voltak olyan kifejezéseink, amikről csak mi tudtuk, mit jelentenek, olyasmiken nevettünk felszabadultan, amit a kívülállók valószínűleg nem találtak volna viccesnek. És – miért ne? – gúny- és beceneveket aggattunk egyes közéleti szereplőkre, hírességekre, kevésbé rokonszenves politikusokra.
De amint a felelősséget, úgy valamiképpen az igazi játékot is komolyan veszi az ember, és mi komolyan játszottunk. Pár évvel ezelőtt kezdődött és pár éven keresztül történt, hogy csütörtökönként tippversenyt rendeztünk. Ezeken a napokon a hétköznapinál többoldalas hétvégi számot írtuk, így tetemesebb volt a munka, érezhetőbb a feszültség. Talán ennek ellensúlyozására találtuk ki együtt, spontánul a tippversenyt. Már délben bekértük a játékosok tippjeit: azt kellett előre megsaccolni, hogy pontosan hány óra hány perckor és hány másodperckor lép be a szerkesztőség ajtaján a munkaidejét a délutáni órákban kezdő fotós kolléga. Akit nagyon vártunk, hiszen az oldalak szerkesztése nagymértékben függött a képanyagtól. A játékot az a pillanat döntötte el, amikor a várva várt munkatárs lenyomta a szerkesztőség bejárati ajtajának kilincsét. Az persze tilos volt – de mindenki becsületesen betartotta a szabályt –, hogy bármelyikünk még csak óvatos kérdés formájában is megérdeklődje előzőleg telefonon vagy írásban a fotóstól: vajon ma körülbelül mikor tervez megérkezni?
Játék a munkában. A tippverseny nyertese ezt a serleget birtokolhatta büszkén egy hétig az íróasztalán
Fotó: Deák Szidónia
Amikor belépett, abban a pillanatban persze az is kiderült, hogy ki nyerte meg a versenyt: akinek a tippje a legközelebb állt a valós pillanathoz. A szerencsés boldog örömrivalgásban tört ki, a többiek bosszankodtak, vagy csalódottan óóóó-ztak. Erre a célra egy aranyszínű kis serleget szereztünk be, ami a nyertes asztalára került, aki egy héten keresztül „birtokolhatta”. Következő csütörtökön aztán nagy valószínűséggel másik asztalra vándorolt át a díj, ilyenkor a „címvédő” savanyú arccal adta át az új bajnoknak. A közösségi szolidaritást szépen példázza: az is megesett, hogy egy kolléganő hosszú heteken, hónapokon keresztül sóvárogva vágyott arra, hogy az ő tippje bizonyuljon nyerőnek – sajnos nem sikerült. Akkor a korábbi hetek szerencsés játékosai a háta mögött összesúgtak, szándékosan kevésbé valószínű tippeket adtak, hogy a győzni akaró kolléganő végre boldogan birtokolhassa egy hétig a serleget.
Ezenkívül persze még sok minden tartozott hozzá a krónikás lelkülethez. Egy szó, mint száz, jó volt együtt létezni. Talán mindenikünk hálás, hogy ebbe a különleges, együtt lélegző közegbe tartozhatott. Hiszen egyazon hullámhosszon lenni nem más, mint kegyelmi állapot.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Egyre fullasztóbb a levegő az autóban, összeszorul a gyomor. Az sem segít, ha lehúzzuk az összes ablakot. A vezetés, a gépkocsifenntartás ugyanis egyre inkább luxussá válik: a nép autóját a drága parkolóban piszkíthatják kedvükre a madarak.
Némi csalódással konstatáljuk, hogy a kormánypártok hatalomhoz való ragaszkodása miatt a politikai válságot kirobbantó PSD talán megússza, hogy kormányozni kényszerülve vigye el a balhét mindenért.
Valamikor régen a sör a szegény ember bora volt. Ma már lassan a középosztály pezsgője.
Tanügyi rendszerünk ezer sebből vérzik. Bukarestben azonban rátapintottak a probléma lényegére, megvan a megfellebbezhetetlen megoldás: a szabóság.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!