
A Krónika akkori és egykori munkatársai a 2015 augusztusában szervezett nagy kolozsvári találkozón
Fotó: Lepedus-Sisko Péter
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Nehéz pontosan, röviden körülhatárolni, mit is jelentett krónikásnak lenni, azaz a 23 éven keresztül nyomtatásban megjelenő országos közéleti napilap szerkesztőjeként, újságírójaként 17 éven át tartozni a közösséghez, ami jóval több volt egyszerű munkahelynél, szerkesztőségnél.
2022. december 31., 16:522022. december 31., 16:52
Talán jól szemléltetheti az életérzést, hogy azon munkatársak közül, akik hosszabb-rövidebb krónikás munka után máshol kerestek megélhetést, utólag legtöbben egybehangzóan úgy érezték: ez a fajta közösségi érzés, együtt gondolkodás, együtt szórakozás vagy együtt búslakodás más munkahelyeken egyáltalán nem alakul ki.
Ha gond volt, kezeltük nevetéssel, ha feszültség alakult ki, rendszerint hamar tovaszállt, ha indulatok szabadultak el, annak is megvolt a pozitív hozadéka, hiszen együtt fel lehetett oldani, ugyanakkor kiadhatta magából az ember a gőzt. Általában nem hordozták magukban sokáig a kollégák a napi munka apró-cseprő bonyodalmai miatt kialakult morcosságot, ingerlékenységet, sértődést.
Tulajdonképpen meg sem lehet pontosan fogalmazni, mi az a bizonyos rejtett lelki tartalék, a munkatársakat egy hullámhosszra terelő közösségi érzés, ami összekötött bennünket. Sokszor félszavakból értettük egymást, voltak olyan kifejezéseink, amikről csak mi tudtuk, mit jelentenek, olyasmiken nevettünk felszabadultan, amit a kívülállók valószínűleg nem találtak volna viccesnek. És – miért ne? – gúny- és beceneveket aggattunk egyes közéleti szereplőkre, hírességekre, kevésbé rokonszenves politikusokra.
De amint a felelősséget, úgy valamiképpen az igazi játékot is komolyan veszi az ember, és mi komolyan játszottunk. Pár évvel ezelőtt kezdődött és pár éven keresztül történt, hogy csütörtökönként tippversenyt rendeztünk. Ezeken a napokon a hétköznapinál többoldalas hétvégi számot írtuk, így tetemesebb volt a munka, érezhetőbb a feszültség. Talán ennek ellensúlyozására találtuk ki együtt, spontánul a tippversenyt. Már délben bekértük a játékosok tippjeit: azt kellett előre megsaccolni, hogy pontosan hány óra hány perckor és hány másodperckor lép be a szerkesztőség ajtaján a munkaidejét a délutáni órákban kezdő fotós kolléga. Akit nagyon vártunk, hiszen az oldalak szerkesztése nagymértékben függött a képanyagtól. A játékot az a pillanat döntötte el, amikor a várva várt munkatárs lenyomta a szerkesztőség bejárati ajtajának kilincsét. Az persze tilos volt – de mindenki becsületesen betartotta a szabályt –, hogy bármelyikünk még csak óvatos kérdés formájában is megérdeklődje előzőleg telefonon vagy írásban a fotóstól: vajon ma körülbelül mikor tervez megérkezni?
Játék a munkában. A tippverseny nyertese ezt a serleget birtokolhatta büszkén egy hétig az íróasztalán
Fotó: Deák Szidónia
Amikor belépett, abban a pillanatban persze az is kiderült, hogy ki nyerte meg a versenyt: akinek a tippje a legközelebb állt a valós pillanathoz. A szerencsés boldog örömrivalgásban tört ki, a többiek bosszankodtak, vagy csalódottan óóóó-ztak. Erre a célra egy aranyszínű kis serleget szereztünk be, ami a nyertes asztalára került, aki egy héten keresztül „birtokolhatta”. Következő csütörtökön aztán nagy valószínűséggel másik asztalra vándorolt át a díj, ilyenkor a „címvédő” savanyú arccal adta át az új bajnoknak. A közösségi szolidaritást szépen példázza: az is megesett, hogy egy kolléganő hosszú heteken, hónapokon keresztül sóvárogva vágyott arra, hogy az ő tippje bizonyuljon nyerőnek – sajnos nem sikerült. Akkor a korábbi hetek szerencsés játékosai a háta mögött összesúgtak, szándékosan kevésbé valószínű tippeket adtak, hogy a győzni akaró kolléganő végre boldogan birtokolhassa egy hétig a serleget.
Ezenkívül persze még sok minden tartozott hozzá a krónikás lelkülethez. Egy szó, mint száz, jó volt együtt létezni. Talán mindenikünk hálás, hogy ebbe a különleges, együtt lélegző közegbe tartozhatott. Hiszen egyazon hullámhosszon lenni nem más, mint kegyelmi állapot.
A biztonság nem magától értetődő és nem is adják ingyen: ezzel szembesül most Románia, amely a jelek szerint ha nem is boldogan, de készségesen hajlandó „védelmi pénzt” fizetni azért, hogy nyugodtan alhasson az orosz medve közelségében.
A felvidéki magyarság megtapasztalta, milyen következményekkel járhat, ha a közigazgatási határokat a nemzetiségi viszonyok figyelmen kívül hagyásával rajzolják át. Romániában most a felvidékinél is nagyobb veszély körvonalazódik.
Van az erdélyi magyar sajtónak (is) egy szelete, amelyik előszeretettel állítja magáról, hogy független, ezt a státust önmeghatározásként használja, ami értelmezése szerint automatikusan maga után vonja a szakmaiság és az igazmondás nonpluszultráját.
A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) rekordgyorsasággal találta meg, milyen, az ország polgárainak jóléte szempontjából fontos témában rontson neki az újonnan beiktatott Niculescu–PSD-kormánynak. És ez mi más is lehetne, mint egy jó kis magyar ügy?
Bukarestben újra elővették a vonalzókat és az Excel-táblázatokat, hogy átrajzolják Románia közigazgatási térképét. A magyar érdekképviselet a dán modellel példálózik és helyi népszavazásokat vet fel.
Fél füllel hallgatom a híreket. Fél évnyi kormányválság után beiktatták az új miniszterelnököt és minisztereit, akik ígéreteket tettek, hogy ők aztán megmutatják a tutit. Vége a nyomorúságnak csodálatos országunkban, közeledünk a Kánaánhoz.
Luca Niculescu kormányának megalakulása nyomán jelenleg annyi jelenthető ki pozitívumként, hogy az ország élén végre teljes jogkörű kormány áll – ám a politikai bizonytalanság ettől még nem lett sokkal kisebb.
Állva utaznak a kolozsvári buszon. Kora délelőtti forgalom. Ülőhelyek akadnának, de a két srác áll.
Szinte mindegy, kit kérdez az ember arról, hogyan boldogul a munkahelyén, mert mindenhonnan ugyanazt a választ kapja: kevesebb a forgalom, kevesebb a szerződés, kevesebb az ügyfél, és akik még megmaradtak, azok is jóval kevesebbet vásárolnak.
Ha valaki úgy érezné, hogy Donald Trump amerikai elnök éppen a moszkvai gyors elé lökte Volodimir Zelenszkij ukrán államfőt és európai szövetségeseit, az azért lehet, mert a jelek szerint tényleg ez történt.
szóljon hozzá!