Nyári csoportkép, amely a Krónika Eperjes utcai szerkesztősége udvarán készült 2018-ban
Fotó: Biró István
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Előrebocsátom, mielőtt valamelyik szemfüles kolléga magyarítaná, hogy szándékosan használtam a print kifejezést: nemcsak a Krónikától, globális világunkban magától a nyomtatott sajtótól búcsúzunk.
2022. december 31., 13:022022. december 31., 13:02
Ahogy az Oriana Fallaci Ha meghal a nap című könyvére való utalás sem véletlenszerű, és bár a nyomtatott újság halálának messze nem annyira drasztikus a hatása, mint a nap kihűlésének lenne, káros következményei vitathatatlanok. Fallaci írásait, politikusokkal, hírességekkel készült interjúit, háborús tudósításait, könyveit százezrek olvasták, és aranykorában a Krónikának is több tízezer olvasója lehetett.
Talán akkor éreztem először: jó lehet újságírónak lenni, szívesen lennék egy hasonló csapat tagja. A hétvégi hazautakra készségesen vásároltam meg a lepedőnyi lapot, és teregettem ki a vonatülésen: a Besztercére tartó szerelvényen is mindig akadt egy-két magyar, aki kölcsönkérte a kiolvasott oldalakat. Talán nekik fáj most a leginkább a megszűnése, az idős szórványbeli magyaroknak, akikhez amúgy is ritkán jut el a magyar szó. „És akkor most a 80 éves apám mit fog olvasni?” – szögezte nekem a kérdést egy nagyszebeni ismerős, amikor pár hete hallotta a szomorú hírt. Nem tudtam érdemi választ adni, ahogy saját, hasonló korú szüleimnek sem tudok.
Igazi szakmai műhely volt, ahol az is újságíró lett, aki „nem akart”, egykori krónikás kollégákkal van tele az erdélyi szerkesztőségek zöme. De emberi szempontból is különleges hely a Krónika szerkesztősége: a feszített munkatempó és stressz összekovácsolta a társaságot, már-már család, nem csak munkaközösség. „Hoztam húslevest. Ki kóstolja meg?” – hangzik el olykor a kérdés, és a menü eléggé változatos. Az idegen akár azt is gondolhatná: nem újságírók, szakácstanoncok közé érkezett.
A kiegyensúlyozott tájékoztatás, az eltérő nézőpontok bemutatása, ütköztetése alap volt, így meglepett, amikor pár hete a frissen megválasztott királyhágómelléki püspök megköszönte az egyházkerületi választásokról írt korrekt tájékoztatást. „Csak természetes” – mondtam meglepetten, de belegondolva rádöbbentem, hogy napjainkban már nem természetes a korrekt tájékoztatás. Rendezvényen, püspökbeiktatáson, pártkongresszuson is több a kommunikációs, mint az újságíró. A jelen lévő miniszter, államtitkár, pártelnök közösségimédia-oldalaira gyártják a szöveges-képes-videós tartalmat, a politikus szemszögéből láttatják az eseményt. Csak épp az összkép nem áll össze…
A közösségi médiában mindeniknek ugyanakkora bejegyzés jut. És a Meta-világban – ahol senkiről sem tudni, hogy kicsoda, csak azt, hogy milyen képet akar láttatni magáról –, az újságíró is változhat: ha olvasottságot akar, lájk- és kattintásvadász lesz.
És így lesznek egyre öszvérszerűbbek a műfajok is: a tényszerű közlést átszövi a személyesség, a lényegre törő, világos fogalmazást felváltja a laza történetmesélés. A hír már nem szent, és a Facebook rögtönítélő bírósága előtt a vélemény sem szabad.
Elsősorban emiatt szomorú minden egyes szakmai igényességgel készülő nyomtatott újság, a print eltűnése. Mert a nyomtatott Krónika megszűnésével nemcsak az egyetlen, Erdély-szerte kapható magyar közéleti lap nem jelenik meg többet – a világlátásunk is szűkösebb lesz. Öröm az ürömben, hogy a média visszafordíthatatlan átalakulásának közepette is vannak, akik továbbviszik a Krónika szerkesztőségében tanult leckét, szakmai hagyományt. Hogy a krónikások mindig krónikások maradnak. Akkor is, ha a jövő évtől már a Krónika online-nál dolgoznak, és akkor is, ha máshol.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
Két nappal az országgyűlési választást követően is folyik a találgatás, vajon mi vezetett a Fidesz-KDNP több mint másfél évtizede tartó hatalmának megdöntéséhez, a Tisza Párt elsöprő győzelméhez.
Talán nem túlzás kijelenteni: a rendszerváltoztatás óta a legintenzívebb és legdurvább választási kampányidőszak ér véget a vasárnapi országgyűlési választásokkal.
Jó egy hónapja zajlik már az Egyesült Államok és Izrael által Irán ellen indított háború, ami Donald Trump amerikai elnök legutóbbi bejelentése alapján még olyan két-három hétig tarthat.
Sokat, egyre többet foglalkozik a média és a közvélemény a családon belüli erőszakkal, no meg a távoltartás lehetőségével és gyakorlatával. Elítélendő, kerülendő, megelőzendő, büntetendő.
Miközben Magyarországon az elmúlt választási ciklusok legkiélezettebb és -feszültebb politikai kampánya zajlik, Erdélyben – és több magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében – már megkezdődött a szavazási folyamat.
Amint az várható volt, a szociáldemokraták által a költségvetés szociális vonzatai kapcsán kikényszerített kompromisszum körüli vita csupán tovább mélyítette az ellentéteket a bukaresti kormányt alkotó koalíciós pártok között.
Mi történne, ha Szoboszlai Dominik a magyar foci botladozásait megelégelve egy napon úgy döntene, hogy az angol válogatottat erősíti? Elgondolni is rossz. Márpedig a sport elüzletiesedésének világában a nemzeti identitás, a zászló is lecserélhetővé vált.
Mi a hasonlóság a román Szociáldemokrata Párt (PSD) ellenzékbe vonulással való fenyegetőzése és a bukaresti kormánynak az üzemanyag-drágulással szembeni hatékony fellépése között? Hát csak az, hogy nagy valószínűséggel egyik sem fog bekövetkezni.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!