JEGYZET – A fene gondolta volna, hogy egyszer a nagy nemzetközi sportszövetségek, az Európai Unió és az MTVA jóvoltából tapasztalom meg, milyen lehetett az élet 1989 előtt, a Ceauşescu-féle nemzetikommunista Románia azon részeiben, ahol nem volt fogható a magyar televízió.
2016. június 18., 11:592016. június 18., 11:59
Nagyváradiként természetes volt, hogy az ember az MTV műsorait nézi. Egyrészt azért, mert mégiscsak anyanyelven közvetítette az anyaország történéseit, másrészt mert a román televízió napi pár órás, a diktátorpár hőstetteinek dicséretében kimerülő műsoraira a „nézhetetlen\" jelző is dicséretnek számít. Harmadrészt meg azért, mert, mint kiderült, televíziós készülékünk öntudatos, nemzeti és polgári érzelmű darab volt, amely nem, vagy alig hozta be a román adót. Vagyis már akkoriban megvalósult az Európai Unió egyik alapelve, a termékek és szolgáltatások határok fölötti szabad mozgása. Pedig még Európai Unió sem volt.
Most pedig, hogy van Európai Unió, a termékek és szolgáltatások szabad mozgását természetesen azonnal elkezdték korlátozni. Mert azt ugye nehéz lenne vitatni, hogy egy televíziós csatorna műsorai terméknek is, szolgáltatásnak is minősülnek. Csakhogy a nemzetközi sportszövetségek kitalálták, hogy profitjukat úgy maximalizálhatják a legjobban, ha minden egyes országban külön értékesítik a közvetítési jogokat, lehetőleg egy csatorna számára. Ezáltal az illető csatorna monopolhelyzetbe kerül, az általa lefedett területen sem belföldi, sem külföldi adó nem sugározhatja az illető sporteseményt.
Mindezt az EU versenyjogi törvényei állítólag lehetővé teszik. Pedig hát ez minden, csak nem szabad verseny, hiszen korlátozza a fogyasztók választási lehetősségeit – ráadásul százmilliós nagyságrendű azon európai polgárok aránya, akiket megfoszt attól, hogy anyanyelvükön nézzék a közvetítéseket. Persze ma már valamivel könnyebb az élet, mint 1989 előtt: internetes streameken nézi az ember az M4-et, a kép ugyan pixeles, és néha lefagy, de legalább a miénk. (Közben pedig irigykedünk a mintegy 15 ezres bihari szlovákságra, mivel a szlovák közszolgálati adónak esze ágában sem volt az idióta geokódolást alkalmazni.)
Én közben változatlanul reménykedem, hogy ez az egész nem több megérzékenyítő gyakorlatnál, amelynek a célja az, hogy a Partiumban is megtapasztaljuk, milyen nehéz volt 1989 előtt a magyar közvetítésekre vágyó erdélyi honfitársak élete. Nos, üzenem az illetékeseknek, hogy sikerült, átérezzük, maradéktalanul. Úgyhogy most már be lehet fejezni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életveszélyes fenyegetést kapott egy magyarországi előadó, ezért lemondta székelyföldi koncertjét. A botrány túlmutat Majkán, és a magyar közélet nagyon aggasztó állapotairól árulkodik.
Hogy Romániában gyanúsan tekintenek a kettős állampolgárokra, nem újdonság, azt már megszokták az erdélyi magyarok. De enyhén szólva meglepő, hogy Magyarországon is indulatokat gerjeszt a kettős állampolgárság kérdése.
A közép-európai ember kényelmi illúziójának végét jelzi mindaz, ami most az életadó, elnyűhetetlennek hitt kék szalagunkkal, a Dunával történik. És abból kifolyólag velünk, mindannyiunkkal.
Miközben eddig jóformán csak passzív szemlélőként kísérte az ország légterét megsértő orosz drónokat, hirtelen igencsak hiperaktív lett a román légierő.
Történelmi fordulóponthoz érkezett a hírfogyasztás. A kérdés már nem csak az, hogy hol olvassuk a híreket, hanem akarunk-e még egyáltalán szembenézni velük.
Egyetlen félreértelmezett hír is elég ahhoz, hogy egy reményvesztett közösségben újra fellobbanjon a remény. Parajd esetében azonban a valóság ismét józanítóbbnak bizonyult a politikai diadaljelentéseknél.
A történelem nemcsak hősökről, hanem árulókról is szól, mégha igencsak keveset emlegetjük őket. A sport világában is beszélhetünk eredményességről és eredménytelenségről egyaránt, sztárokról és – antisztárokról.
Sportújságírók, szakírók, futballszurkolók körében jó ideig témát szolgáltat még a hétfőre virradóra befejeződött, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett labdarúgó-világbajnokság.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!