Akár a két országban hatalmon lévő erők közötti kibékíthetetlen ellentétekkel is magyarázhatnánk az elmúlt években immár sokadjára kiújult román–magyar nézeteltérést, ám a konfliktus gyökere sokkal mélyebben lapul.
2015. augusztus 11., 19:372015. augusztus 11., 19:37
Először is ott, hogy miközben Budapest sohasem érzi sértve magát, ha Bukarest lépéseket kezdeményez a magyarországi románok identitásának megőrzése érdekében, Románia mindannyiszor kikéri magának, ha Magyarország szót emel az erdélyi magyar kisebbség jogaiért. Legyen szó az önrendelkezésről, az anyanyelv- vagy a nemzeti jelképek használatáról, a mindenkori román politika szélsőségességet és revizionizmust kiált, sőt – ahogy azt most a bukaresti magyar nagykövet esetében is tette – még a két országot összekötő utak megépítésének, az új határátkelők létesítésének sürgetését is frontális támadásnak veszi.
Még ha egy diplomata szájából szokatlanul hangzik is, attól még igaz, hogy Victor Ponta a kezdetektől fogva az Orbán Viktorral szemben viseltetett mély ellenérzésével fejezte ki a szomszédos országhoz való viszonyulásának alapelveit, közvetve pedig kormánya politikáját. Az államközi viszony javítása helyett letudta a párbeszédet azzal a rögeszméjével, hogy „Victor a jófiú, Viktor pedig a rossz”. De Ponta ezzel a diskurzussal elsősorban mindig hazaüzent, igyekezve jó pontot szerezni a nacionalista román szavazók körében.
Belpolitikai célokat szolgált hétfő esti, a magyar provokációval kapcsolatos televíziós ámokfutása is. Nagyon jól tudja, hogy korrupciós ügye miatt pártjában is elfogyott körülötte a levegő, a kormányfői székben sem húzza sokáig, újabban pedig már tengerentúli nyaralása miatt is bírálatok kereszttüzébe került (amelyről nem szégyellte azt hazudni, hogy olcsóbb volt, mint egy mamaiai vakáció). Ilyen helyzetben mi lehetne jobb mentsvár a magyarkártya előrángatásánál, a magyar veszéllyel való riogatásnál?
Ráadásul a magyar revizionizmus úton-útfélen való felemlegetésével Bukarest ki is röhögteti magát, miután Traian Băsescu immár menetrendszerűen követeli Moldova bekebelezését. Ebben a helyzetben talán az lenne a bölcsebb, ha a viccbéli Marcsa nénihez hasonlóan hagynánk, hogy ezek az agitátorok beszélgessenek csak egymással.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!