Úgy tűnik, valóban végleg búcsút kell vennünk attól az embertől, aki azzal iratkozott fel a nemzet jeles képviselőinek listájára, hogy első magyarként jutott fel a világ legmagasabb pontjára.
2013. május 27., 11:332013. május 27., 11:33
A Mount Everest 2002-es meghódítása révén egy csapásra ismertté vált Erőss Zsolt – aki az egykori Szovjetunió hétezres csúcsainak meghódításával kiérdemelte a Hópárduc becenevet – az erdélyiek számára különösen kedves lehet, hiszen Csíkszeredában született, és erdélyi, székely mivoltát sohasem tagadta meg: csúcshódításai során a magyar mellett rendszerint a székely zászlót is magával vitte. Akárcsak mostani – a jelek szerint utolsó – útjára, a nepáli Kancsendzöngára.
Bizonyára sokan vannak azok, akik a hegymászók teljesítményéről szóló hírek hallatán rendszerint csak legyintenek, esetleg értetlenkednek: miért nem választanak maguknak valami „rendes\" polgári foglalkozást, miért teszik kockára az életüket, miért vállalnak annyi szenvedést oxigénhiányos környezetben, akár mínusz 30 fokban?
Nos a válaszhoz tudni kell, hogy a hegymászókat nem ilyen fából faragták. Ők a mai utódai azoknak a „szent őrülteknek\", akik száz-kétszáz évvel ezelőtt akár hiányos felszereléssel is hajlandóak voltak útnak indulni csak azért, hogy ismeretlen tájakat térképezzenek fel.
Mára jóformán a 8000 méter fölötti hegycsúcsok maradtak az utolsó olyan, érintetlen határvidékek, ahol az ember próbára teheti a saját képességeit. Erőss Zsoltot pedig űzte, hajtotta a vágy, hogy ő legyen az egyik első olyan magyar, aki a világ összes nyolcezer méteres csúcsát meghódította. Szándékától pedig a legnagyobb életveszély, sőt még egyik lábának elvesztése sem térítette el. Ha már erdélyi születésű emberről van szó, kitartásáról, eltökéltségéről mindannyian példát vehetünk – például az önrendelkezésért folytatott küzdelem során, de mindennapi feladataink végzése közben is.
Most arról szólnak a hírek, hogy eltűnt 8000 méter fölötti magasságban, és el kell fogadni a tényt: többé nem bukkan fel. Családja immár hiába várja – viszont igazi Hópárduchoz méltóan távozott, és szeretett hegyei között nyugodhat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Egyre fullasztóbb a levegő az autóban, összeszorul a gyomor. Az sem segít, ha lehúzzuk az összes ablakot. A vezetés, a gépkocsifenntartás ugyanis egyre inkább luxussá válik: a nép autóját a drága parkolóban piszkíthatják kedvükre a madarak.
Némi csalódással konstatáljuk, hogy a kormánypártok hatalomhoz való ragaszkodása miatt a politikai válságot kirobbantó PSD talán megússza, hogy kormányozni kényszerülve vigye el a balhét mindenért.
Valamikor régen a sör a szegény ember bora volt. Ma már lassan a középosztály pezsgője.
Tanügyi rendszerünk ezer sebből vérzik. Bukarestben azonban rátapintottak a probléma lényegére, megvan a megfellebbezhetetlen megoldás: a szabóság.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!