Magyar, román, erdélyi, dobrudzsai – Doina Gecse-Borgovan magyarra fordított kötetéről, kultúrák közti átjárhatóságról

Ez egyfajta többlet, bónusz az erdélyi magyar vagy magyarországi olvasók számára.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nagyrészt az életünk során megélt találkozások „eredményei” vagyunk: mindenki, akivel fontos kapcsolatunk van, nyomot hagy bennünk. Elsősorban azért írok, mert jobban meg akarom érteni a világot.

– Vajon a szülőhelyén élők miért olvassák szívesen az írásait, és mi teszi ezt a sokszínű és dinamikus világot érdekessé a magyarok számára – akár a magyarországiak számára – hiszen a kötetet az ősszel Budapesten is bemutatták? És miért gondolja, hogy az, ahogyan ezekben az írásokban látja őket, érdekes „tükör” lehet a magyarok számára? Idéznék a kötetből: „Időközben anélkül, hogy észrevettem volna, magyar szavak egész gyűjteményére tettem szert, jött egyik a másik után, miközben a fiamnak segítettem a házi feladatokban, szülői értekezletre jártam a magyar tannyelvű iskolába, verseket vagy szerepeket tanultam vele a karácsonyi ünnepélyre vagy farsangra.”

– Úgy gondolom, hogy szülőföldem olvasói azonosulnak a prózámmal, mert olyan világot idéz meg, amely emlékezteti őket gyerekkorukra és fiatalkorukra. Ráadásul az a világ, amelyről írok, a kedvesség és a nagylelkűség, az elfogadás és a sokszínűség világa,

Egy olyan világ, ahol nem létezett Erdély „neheztelő terhe”, ahol sokféle ember élt együtt, és a köztünk lévő különbségek soha nem voltak vita tárgyai. Az elmúlt években több kortárs afrikai írót olvastam (Chimamanda Ngozi Adichie, Mia Couto), és felfedeztem egy gondolatot, amely megragadott: a faj fogalma csak a fehérek számára fontos; egy afrikai soha nem csinálna belőle ügyet. Kicsit továbbgondolva azt mondanám, hogy abban a világban, ahonnan én származom, az etnikai hovatartozás fogalma nem létezett, vagy semmilyen jelentősége nem volt. Legalábbis így emlékszem gyerekkoromra, a régi Brăilán és Észak-Dobrudzsában, ahol 18 éves koromig éltem.

Távol áll tőlem, hogy bárkinek is előadást tartsak a toleranciáról vagy az együttélésről, mert tisztában vagyok azzal, hogy a dolgok így állnak a történelmi események által okozott mély traumák miatt mindkét oldalon. De mivel itt, Kolozsváron a román és a magyar kultúra határmezsgyéjén élek, fáj ez a szegregáció és minden nap hatással van rám. Természetesen nincsenek varázsformulák, és nem hiszek a csodákban, de azt gondolom, hogy azon egyszerű gondolat, hogy a dolgok másképp is lehetnek, a magyar olvasók számára is jól hangzik. Azt azonban el kell mondani, hogy sajnos a gyerekkorom világa ma már csak néhány elszigetelt helyen létezik, és fájdalmas látni, hogy szinte teljesen eltűnt.

korábban írtuk

A magyar és román irodalmat egymás nyelvére átültető műfordítók minifesztiválját tartják Bukarestben

Harmadik alkalommal rendezi meg a magyar és román irodalmat egymás nyelvére átültető műfordítók minifesztiválját a Liszt Intézet bukaresti központja.

– Személyes kérdés következne: hogyan körvonalazódik az Ön számára a Kolozsváron töltött 32 év alatt: milyenek a „magyarok”? Nyilván nem lehet általánosítani – mert mindenfélék vagyunk, vannak, akik ilyenek, mások meg másmilyenek. Mégis: most egy konkrét „fantomkép” érdekelne, amit szubjektíven megrajzolna a tapasztalatai alapján...

– Nem tudom, hogyan írjam le általánosságban a magyarokat, de elmondhatom, milyenek az én magyar ismerőseim. Ugyanis Kolozsváron először a magyar közösségbe illeszkedtem be, és csak utána a románba. És most több magyar barátom van, mint román.

és a magyar az a nyelv, amelyen tanul, álmodik és szeret. Így számomra a fiam anyyanyelve a gyengédség, a szeretet és a határtalan szeretet szinonimája. Úgy találom, hogy a magyar nyelv képes a leggyengédebb simogatásokra és a legkedvesebb kicsinyítésekre. Amikor máshová utazom, és magyar beszédet hallok az utcán, ugyanolyan boldog vagyok, mint amikor románt hallok. Ez az életem fontos része.

és soha nem éreztem magam kényelmetlenül a magyarok körében.

és az idősek szeme könnybe lábadt. A város sokszínű világán kívül gyerekkoromban az anyai nagyszüleimnél, majd anyám nővérénél töltöttem a vakációkat Măcin közelében. Dobrudzsa még színesebb és előítéletektől mentesebb hely, mint Brăila. Szerencsés voltam, hogy kiegyensúlyozott és szerető családom volt, akik megtanítottak a tiszteletre, az elfogadásra. Nagyon örülök, hogy a fiam is otthon érzi magát ott, és hogy sikerült ugyanazokat a nézeteket átadnom neki.

– Érdekes gondolat olvasható a könyvében, ez a jelenség talán nem annyira ismert a magyarok számára: Kolozsváron „alig rendezkedtem be, tudatták velem, hogy regáti vagyok, délről jött, egy mitika, csupa lenézésre méltó tulajdonság, és olyan szavak, amelyeket először hallottam. Olyan helyről érkeztem, ahol etnikai és nyelvi mássággal bőven találkoztam, de sosem tanítottak arra, hogy ez önmagában hiba volna, netán az alacsonyabbrendűség jele”. Ha ezt az érzést magyar olvasóknak kellene leírnia, vajon hasonló lehet ahhoz, ahogyan egy székelyföldi magyarra „leereszkedően” tekint egy nagyvárosi, mondjuk kolozsvári vagy budapesti magyar?

– Szörnyűnek tartom, ha valakit a születési helye vagy a nyelvjárása alapján ítélnek meg.

Én is átéltem ezt, és tudom, mennyire fáj, mennyire igazságtalannak tűnik. Különösen most, hogy a gyűlöletbeszéd egyre többeket vonz. Veszélyes másokat ellenségnek tekinteni és úgy gondolom, hogy az értelmiségi kötelessége felhívni a figyelmet erre a kockázatra, soha nem fáradni el annak ismételgetésében, hogy az idegengyűlölet és az előítéletek katasztrofális, véres következményekkel járhatnak. Hiszek a kíváncsiságban és a nagylelkűségben is, abban a vágyban, hogy megismerjük és megértsük azokat, akikkel együtt élünk.

– Idéznék még a kötetből: „egy nyelv használata nem egyszerűen nyelvi döntés, hatalmas kulturális és identitáscsomaggal jár együtt. Az identitás pedig nem létrejön, és azzal kész, nem beöntik egy formába, és mindörökre megőrzi az alakját, hanem állandóan hullámzik, változik, nő, fogy, átalakul”. Szeretném ezzel a gyönyörű mondattal zárni, és megkérni Önt, hogy néhány mondatban fejtse ki ezt a gondolatot kicsit részletesebben.

– Filológusként mindig is érdekeltek a nyelvek, a köztük lévő kapcsolatok, az, hogy hogyan változik meg az ember, amikor megtanul egy másik nyelvet, és így hozzáférést kap egy másik kultúrához, másik világlátáshoz. Egy indiai származású amerikai író, akit nagyon csodálok, Jhumpa Lahiri, megtanult olaszul, és most már csak olaszul ír, mert meg van győződve arról, hogy egy új nyelv másfajta életértelmezést és másfajta érzékenységet ad.

Példaként szolgál számomra arra, hogy mindig van hely mindkettőnek, és hogy a „vagy-vagy” formula korlátozó és nevetséges. Ráadásul, mennyi mindent nyerhetnek a nyelvek egymástól a kölcsönzések révén, amelyeket imádok és gyűjtök, valahányszor hallom őket! Két példát hozok, hogy pontosabban érthető legyen, mire gondolok: „șuteminuri” (sütemények) és „morodecuri” (maradékok), két szó, amelyet nagyon szeretek, és minden alkalommal használok, amikor lehetőségem nyílik rá.