Ukrajnai háború: négy éve tart – de meddig folytatódik?

Európa gazdasága pedig egyre csak nyögi a háború következményeit, miközben az EU és több tagállama részben az európai polgárok adóiból, illetve az egyre fogyó tartalékok miatt hitelből próbálja a felszínen tartani az ukrán államot, egyben finanszírozni a háború folytatását – immár a konfliktus lezárását szorgalmazó washingtoni kormány ellenében is.

Mindent egybevetve: miközben a kijevi kormány ellentmondásos, az őshonos nemzeti kisebbségeket érintő lépései ellenére civilizált kultúrember csakis együtt érezni tud az orosz bombázásokat áram és fűtés nélkül elszenvedni kénytelen ártatlan ukrán civilek millióival, négy év öldöklés és pusztítás, valamint milliós nagyságrendű halott és sebesült árán továbbra is ott tartunk, hogy miközben az lenne az érdekünk, miszerint az orosz befolyási övezet nyugati határa minél keletebbre feküdjön tőlünk, a háború elnyújtásának „hála” ha lassan is, de folyamatosan közeledik felénk.

Persze a tárgyalás nem öncél, és jelen állás szerint egyáltalán nem látszik, mikor jut valamilyen eredményre az egyeztetés – már ha egyáltalán lesz valamilyen érdemi eredménye, és sikerül véget vetni az öldöklésnek. Az továbbra is látható, hogy a nyugati politikusok a humanitárius és nemzetközi jogi elvek hangoztatása mellett az ukrajnai üzleti érdekeikért – mezőgazdaság, ritkaföldfémek – is tepernek. Csak éppen eltérő megközelítést alkalmaznak.

Trump továbbra is a békét akarja megnyerni, ezért próbál az oroszokkal és az ukránokkal is megállapodásra jutni a fegyverszünetről, hogy aztán az érintett felekkel kössön szerződéseket az újjáépítésről és egyéb gazdasági témákról. Ugyanakkor az is látható, hogy Moszkva továbbra is úgy értékeli: a lassú tempó és a kisebb sikert hozó állítólagos ukrán ellentámadás ellenére annyival jobban áll a harctéren, illetve a hadiipara és a lakosságának – ezáltal a hadra fogható polgároknak – a száma is annyival előnyösebb helyzetbe hozza, hogy nem szorul rá a sürgős fegyverszünetre.

Persze a kezdeti ambiciózus terv, Ukrajna teljes térdre kényszerítése esélytelennek tűnik, de némi további területi nyereség még kinéz az oroszoknak, és ez máris siker, hiszen nyugatabbra tolták befolyási övezetük határát – ha elismerik azt nemzetközileg, ha nem. Az időhúzást azért is megengedhetik maguknak, mert úgy látják, Trump is másfelé figyel. Miközben a még jól fizető európaiakon keresztül továbbra is szállít fegyvereket Kijevnek, a fő katonai prioritás már nem Ukrajna, hanem – amint az az aktuális fejleményekből látható – rövid- és középtávon Irán, hosszú távon pedig Kína.

Moszkva ezért arra játszhat, hogy addig húzza a tárgyalásokat, amíg Trump úgy látja: nincs értelme tovább szélmalmokkal harcolni, ezt a mérkőzést játsszák le az európaiak.

Mindeközben az Ukrajna feltétlen támogatását harsogó, és a saját területéért harcoló országot Európa védőbástyájaként láttatni próbáló, de közben szintén a zsíros üzletekért nyomuló európaiak szerint a cél az ország területének felszabadítása – csak azt nem mondják meg, hogy ezt hogyan és miből lehetne megvalósítani. Katonai stratégia, illetve az annak megvalósításához szükséges pénz és fegyver ugyanis nem nagyon van, és ha lenne, a megvalósításához a hatalmas veszteségeket elszenvedett ukrán hadsereg egyre kevésbé tűnik alkalmasnak.

Persze a totális háború is lehetőség, ekkora felelőtlenségre azonban remélhetőleg nem vetemednek. Ezért aztán az utóbbi hónapokban már felvetődött, hogy ha el nem is ismernék, elfogadnák, hogy Ukrajna megszállt része orosz irányítás alatt marad, a fennmaradó Ukrajna pedig biztonsági garanciákat kap azon nyugati országoktól, amelyek hajlandóak ezt a kockázatot vállalni, ami korrekt megoldás lenne a jelenlegi körülmények között.

Ami önmagában nem teljesen ördögtől való. Nem zárható ki, hogy egyszer alkalmas lesz rá. Azonban ehhez egyrészt számos problémás kérdést kell érdemben rendezni a jogállamiságtól és a kisebbségvédelemtől kezdve a mezőgazdaságig. Másrészt józan ésszel gondolkodva csakis azt követően kerülhetne szóba az érdemi csatlakozás, ha már megszáradt a tinta a békeszerződésen. Egy hadban álló ország felvétele ugyanis a háborúba keveredés kockázatát hordozza magában, márpedig erre Európa nem áll készen, az amerikai támogatás kétséges, az európai polgároknak pedig végképp nem áll érdekében.

Persze lehet, hogy a nyugat-európai illetékesek fordított logikával gondolkodnak, és azt hiszik, hogy ha Ukrajna még a békekötés előtt az EU tagjává válna, az elrettentené Oroszországot, és rákényszerítené a békére, mivel Putyin tartana attól, hogy az összes EU-taggal – vagy legalábbis egy részükkel – háborúba keveredjen, hiszen zömmel NATO-tagállamokról van szó. Ez a verzió azonban nem számol azzal, hogy Putyin és a moszkvai politikai és katonai elit négy év után nemigen engedheti meg magának a teljes visszakozást, és az orosz társadalom és gazdaság már amúgy is háborús üzemmódban működik. Ami miatt – főleg, ha a lépést Oroszország megalázására, sarokba szorítására és legyőzésére tett szándékként tálalják a lakosságnak – egyáltalán nem elhanyagolható annak az esélye, hogy bevállalják a háborút a Nyugat ellen.

Mindeközben pedig az európai NATO-tagállamoknak arra kell koncentrálniuk, hogy a saját haderejüket erősítsék – ugyanis ez a leghatékonyabb eszköz az oroszok elrettentésére attól, hogy még tovább akarjanak törni nyugati irányban.

A magyarok számára külön probléma, hogy a háború oldalvizén az ukrán–magyar konfliktus is egyre élesedik. Ami most a Barátság kőolajvezeték lezárása miatt került újabb mélypontra, de azért ne feledjük: a konfliktus még jóval a háború kitörése előtt kezdődött, és az ukrán fél kezdte, amikor a Krím elcsatolását követően a felcsapó sovinizmus és a potenciális belső ellenségnek tekintett orosz ajkú közösség felszámolása érdekében az összes, nem ukrán etnikumú őshonos közösség ellen hadjáratot indítottak, hogy az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvhasználat elsorvasztása révén beolvasszák őket.

Kijev azonban erre következetesen nem hajlandó – és az őshonos kisebbségek ügyét csak a szavak szintjén fontosnak tartó uniós elit ebben is támogatja –, ami miatt a viszony továbbra is feszült. Ezt tetézi a Barátság-vezeték körüli mizéria. Ha beigazolódik, hogy a vezeték működőképes, és az ukrán kormány valóban szándékosan nem akarta újraindítani az olajszállítást, hogy ezzel hozza nehéz helyzetbe a magyar kormányt az országgyűlési választások előtt, az egyértelműen ellenséges beavatkozásnak minősül – és az orosz mintát követi.

Hiszen ahogy az oroszok az ukrán energetikai infrastruktúra megsemmisítésével próbálják rákényszeríteni az ukrán kormányt, hogy teljesítse a követeléseiket, Kijev ugyancsak az energiafegyverrel kényszerítené rá Budapestet az ukrán EU-tagsággal szembeni ellenkezésének feladására.

Tény egyébként, hogy Magyarországon kampánytémává vált az ukrán kérdés, minden bizonnyal nem függetlenül attól, hogy a lakosság többsége ellenzi a háborút, és fél annak eszkalálódásától, illetve amiatt is, hogy az Ukrajna által vörös posztónak tekintett olcsóbb orosz energiahordozók teszik lehetővé az alacsonyabb rezsiszámlákat. Ám a kijevi vezetés könnyedén rövidre zárhatná a konfliktust, ha jóhiszeműséget tanúsítva visszavonná a kisebbségellenes törvényeket, amire Budapest is jóindulatú gesztussal – például az ukrán EU-csatlakozással kapcsolatos álláspontjának árnyalásával – reagálhatna.

Az egyébként ép elmével egyenesen értelmezhetetlen, hogy magyar körökben is akadnak, akik relativizálni próbálják az ukránok kisebbségellenes lépéseit, sőt egyenesen azt állítják: a probléma nem is létezik. A probléma ugyanis akkor nem fog létezni, ha ezt maguk a kárpátaljai magyarok mondják majd, és például a KMKSZ elnöke is hazatérhet, mert ejtik az ellene koncepciós okokból megfogalmazott hazaárulási vádat, illetve feloldják a kitiltást egyes budapesti és külhoni magyar politikusokkal szemben.

Pedig saját érdekünk, és a magyar–ukrán viszony normalizálódása miatt is fontos, hogy a szélsőségek – az önjelölt muszkavezetői mentalitásig terjedő oroszrajongás, illetve a másik végletben az, hogy valaki a Szlava Ukrajini! jelszó jegyében kritikátlanul, a józan ész és a saját gazdasági és biztonsági érdekek ellenében is mindenben Kijev pártjára álljon – helyett a józan középutat foglaljuk el. Elvégre Ukrajna valamilyen formában továbbra is a szomszédunk lesz, ha a háború egyszer véget ér.

Ami most Trump nekibuzdulása ellenére továbbra is távolinak tűnik. Pedig a konfliktus elhúzásával, a kompromisszumos megoldás elvetésével paradox módon – Trump ide vagy oda – egyrészt az Egyesült Államok nyer, amelynek hadiiparát az európai országok kitömik, hogy fegyverekkel lássák el Ukrajnát. Másrészt Kína, amely a szankciók miatt olcsón jut orosz energiahordozókhoz, miközben szorgosan jegyzetel az új háborús technológiák és taktikák, valamint a nyugati fegyverek szereplése témájában.

Közben itt Európában mindannyian vesztesek leszünk, bármelyik fél is hirdesse magát győztesnek a végén.