
Magyarország és Románia pár év eltéréssel ugyan, de ugyanahhoz a nyugati szövetségi rendszerhez csatlakozott, amelynek egyik nagy pillére az Európai Unió, másik a katonai együttműködést megvalósító NATO. Ebben a keretben geopolitikai játszmáik erősen szűkösek.
2016. szeptember 28., 15:122016. szeptember 28., 15:12
2016. szeptember 29., 12:382016. szeptember 29., 12:38
Hegedűs Tamás
A két szövetségben – A NATO-ban és az Európai Unióban – az európai tagállamok köre nagyjából át is fedi egymást. A nagy különbséget az Amerikai Egyesült Államok jelenti, amely a NATO-nak domináns hatalma, az EU-n viszont értelemszerűen kívül van. (Szintén ehhez a körhöz tartozik középhatalomként Törökország, illetve a Brexit után az Egyesült Királyság is.) Tekintve azonban az EU vezető országainak erős kötődését Washingtonhoz, ez a különbség a gyakorlatban nem jelentkezik látványosan a követett politikákban. Ezért amikor a következőkben „a Nyugatról” beszélek, azon a NATO és az EU által meghatározott szövetségek rendszerét értem.
Fontos kérdés, hogy amikor Oroszország és a Nyugat konfliktusáról beszélünk, akkor utóbbi alatt melyik entitást értjük. Ha a mély tartalmát és mozgatórugóit nézzük, akkor valójában a régi keletű orosz–amerikai geopolitikai játszma újabb szakaszáról van szó. Ez alapján Oroszország és a NATO konfliktusáról beszélhetnénk, mivel az Egyesült Államok csak az Észak-Atlanti Szövetségnek a tagja. És valóban, a konfliktus egyik fontos szintje a katonai szembenállás. Ez ugyan nem fajult el sehol közvetlen összeütközésig, de fenyegető lépések, provokációk már bőven előfordultak mindkét részről, ahogy a hadgyakorlatok is egyre demonstratívabban irányulnak egymás ellen. A konfliktus egy másik szintje ugyanakkor gazdasági, ahol az oroszellenes embargós intézkedéseket az Európai Unió vezette be. Az átfedések jól tetten érhetők voltak az ukrajnai konfliktusban is. Míg a kijevi „euromajdanos” hatalomátvétel elsődleges támogatója az amerikai politika és annak „civil” hátországa volt, addig a rendezési folyamatban már Angela Merkel német kancellár játszott döntő szerepet. (A látszat kedvéért fegyverhordozóként magával cipelve Francois Hollande francia elnököt is.) Merkel ekkor tette talán leglátványosabban nyilvánvalóvá, hogy ki az EU valódi vezetője – az unió hivatalos képviselőinek ebben a játszmában szinte lapot sem osztottak. A frontok a felszínen tehát erősen keverednek, jelentős részben fedik egymást.
Az orosz–amerikai szembenállás geopolitikai alapja
Az Egyesült Államok a 20. században átvette Nagy-Britanniából az óceánokat uraló világhatalom szerepét. Hadiflottája egyedüli szereplőként uralja a világtengereket, és ha kell, bármikor, bárhol be tud avatkozni érdekei védelmében. E tekintetben még komolyan vehető riválisa, kihívója sincs. Mivel a világkereskedelemnek még ma is 95 százaléka a tengereken zajlik, ez egyben globális gazdasági hatalmának is az egyik fő biztosítéka. Tekintve a kereskedelmi és hadiflottaépítés csillagászati költségeit és időigényét, valamint a földrajzi adottságok korlátait (a tengeri hatalomhoz hosszú és nyílt tengerpart kell, szabad kijáratokkal) még a távoli horizonton sem látszik olyan hatalom, amely kihívást, alternatívát jelenthetne az amerikai tengeri uralommal szemben. Egyetlen kivétellel. Ha a játszma maga tevődik át másik színtérre – mégpedig a kontinentálisra. Ha Oroszország, Kína, Németország, Törökország és Irán szorosra fűzné a gazdasági együttműködést, kiépítve az ehhez szükséges infrastruktúrát is, akkor a világkereskedelem egy jelentős részét tudnák eltéríteni a tengeri útvonalakról. Ez még mindig csak a kisebb részt jelentené, de Amerikának már az is jelentős veszteség lenne, ha a tengeri kereskedelem részesedése 15–20 százalékkal szorulna vissza a kontintentális javára. Nemcsak anyagilag, hanem biztonságilag is: a tengeri útvonalakkal ellentétben ezeket nem tudná katonailag ellenőrizni. Nem véletlen, hogy a világ második legnagyobb gazdaságává erősödött Kína gőzerővel készíti elő az „Új Selyemút” projekteket, amelyekkel nagysebességű, nagy teljesítményű vasúti és közúti hálózatokkal kötné össze országát Eurázsia többi részével, Európát is beleértve.
Amíg ez csak kínai ambíció, addig a versengés is csak a két vezető gazdasági hatalom között zajlik. Eurázsiai méretű kihívássá akkor válik, ha Oroszország és Németország is bekapcsolódik, egymással együttműködve. George Friedman, a Stratfor alapítója nem véletlen nyilatkozott úgy egy rendezvényen, keresetlen őszinteséggel: az amerikai külpolitikát Európában egyetlen kérdés érdekli igazán. Az, hogy ne jöjjön létre orosz–német együttműködés.
Az újra felfedezett Intermarium
Mi lehet ennek a célnak a megvalósítási eszköze? Egyrészt jól jön a közvetlen összeugrasztás, ami az ukrajnai konfliktus gerjesztésével meg is valósult. Másrészt amerikai geostratégák felmelegítették Piłsudski marsall két világháború közötti Intermarium-koncepcióját. A függetlenségét visszanyerő Lengyelország legendás vezetőjének ambíciózus terve az volt, hogy létrehoz egy szövetséges övezetet Közép-Európában a Baltikumtól a Fekete-tengerig, ami egyben Szovjet-Oroszországot is elszigetelte volna Európa nyugati felétől. Ebben a koncepcióban a kulcsszerepet – Lengyelország mellett – Romániának szánta. A román állam a húszas évekre geopolitikai kulcspozícióba került: „kikerekedett” formája katonailag jól védhetővé tette, Fekete-tengeri jelenléte pedig döntő jelentőségű volt bármilyen szovjetellenes törekvéshez. Ráadásul Moldova és Besszarábia miatt folyamatos területi vitája volt a Szovjetunióval, így bőven meg volt az érdekeltsége is az Intermariumban. Ami végül nem valósult meg, sőt, a II. világháború után az egész térség szovjet uralom alá került. Az amerikai feltartóztatási politika éppen ekkor, a hidegháború idején kapcsolt magasabb fokozatba, arra törekedve, hogy minden irányból vele szövetséges államokkal vegye körül a szovjet befolyási övezetet. A rendszerváltások után ez a törekvés első ránézésre okafogyottá vált, a geopolitikai érdekellentétek azonban jóval mélyebbnek bizonyultak, mint az akkor már meghaladott ideológiaiak. Ráadásul Oroszország bekerítésére a NATO és az EU bővítése is kiváló alkalmat, egyben eszközt jelentett. A párhuzamos bővítés – láss csodát – éppen azokra az országokra terjedt ki, amelyek Pilsudski Intermarium-terveiben is benne voltak. És mivel rendszerek jönnek-mennek, de a térkép ugyanaz marad, ismét csak Lengyelország és Románia lett ennek a politikának a két legfontosabb pillére. (Jól jelzi ezt, hogy az ukrajnai konfliktus kirobbanásakor Obama elnök azonnal Varsóba, Biden alelnök pedig Bukarestbe repült.) Magyarországnak ugyanakkor e tekintetben – közös határ híján, Oroszországtól jókora távolságban – marginális jelentősége van. Romániával ellentétben Magyarországnak olyan potenciális konfliktusa sincs Oroszországgal, mint Moldova önállósága vagy esetleges Romániához csatlakozása. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy Oroszországnak akár a NATO, akár az EU szintjén megvalósuló konfliktusában a magyar kormány rendre megengedőbb, kompromisszumkészebb politikát képviselhet, míg Bukarest nem kíván kiesni az amerikai kulcsszövetséges szerepéből, vállalva akár erődemonstrációkat is, leginkább a Fekete-tengeri NATO-hadgyakorlatok során.
Ezeket a különbségeket ugyanakkor hiba lenne túlértékelni. Mindkét országot kötik a szövetségesi keretek, a mozgástér csak ezen belül értelmezhető. Ez pedig ilyen nagyságrendű geopolitikai játszmákban erőst szűk. Az eltérő célok elérésére törekvés leginkább a háttérdiplomáciában, a szövetségesi rendszeren belüli érdekérvényesítésben valósulhat meg.
A szerző geopolitikai szakértő
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!