Történelemkutatás: hazudni nem szabad

Talán ez a legnehezebb, mivel nem egy esetben önmagunkkal szemben is kritikát gyakorolhatnánk. Vegyük elő a 60–70-es években írott műveket, és akkor láthatjuk mindazt, amire utaltam. Furcsa néha azt tapasztalni, hogy egyesek úgy vélik, a 60-as években leírtak ma is megállják a helyüket a tudomány világában.

– A kutatóintézeten belül működő Horthy-kori kutatócsoport számára mennyire nehéz feladat a kormányzóról kialakult kép tisztázása?

– Horthy Miklós személye hosszú évtizedek óta a „vitatott személyek” sorába tartozik. Az elmúlt több mint negyedszázad során a személyére, tevékenységére rárakott jelzőktől, valótlanságoktól nem könnyű megszabadítani. Máig hatnak Vas Zoltánnak, Gárdos Miklósnak, Hollós Ervinnek és másoknak róla írt – szakmailag hiteltelen, nem kevés hamis állítással teletűzdelt – „művei”.

Ennek ellenére úgy vélem, Horthy személyének kritikát nem nélkülöző ábrázolása, tevékenységének forrásokra épülő bemutatása és a nevével fémjelzett korszak előítéletek nélküli megjelenítése alapvető feladatunk. Természetesen mindig lesznek olyanok, akik az ő esetében is csak fehérben és feketében tudnak gondolkodni.

– Az első világháború a magyarság számára tragikusan fejeződött be, következményeit ma is viseli a nemzet. Már mindent tudunk az akkori eseményekről?

– Az „alapdolgokat” ismerjük, de nincs olyan történész – vagy akár kutatóintézeti kutatócsoport –, aki azt mondhatná: már minden ismeret birtokában van. Igazán nagy „fehér foltok” meglátásom szerint nincsenek, de azért az elkövetkező évtizedekre, sőt évszázadokra is jut elegendő kutatnivaló a magyar múltból. Az első világháború története azért is meghatározó, mert az azt lezáró versailles-i békerendszer az 1920 utáni magyar fejlődés alfája és ómegája. A trianoni békediktátum ismerete nélkül nem érthető meg a magyar 20. és 21. század sem.

– Hogyan látja a határon túli területek egy részének a visszatérését négy évre az anyaországhoz? Mekkora jelentősége volt ennek az erdélyi magyarság életében?

– Az 1920-ban elcsatolt területek egy részének 1938 és 1941 közötti visszatérése az ott élők számára életük végéig meghatározó pozitív emlék maradt. A két világháború közötti Magyarország társadalmának szinte valamennyi tagja a revízió megvalósítását tekintette az ország egyik legfontosabb feladatának felekezeti, vagyoni, társadalmi különbözőségekre való tekintet nélkül. Trianon egy dologban összehozta a magyarságot, amelyet a Nem, nem, soha és a Mindent vissza jelszavakkal lehet talán leginkább érzékeltetni.

Büszke lehetett a partiumi, erdélyi, szatmári, beregi magyar ismét származására, nyelvére és kultúrájára. A kisebbségi sorsba kerülés után ismét felemelt fejjel járhatott szülőföldjén, ami újra hazájává vált. Ugyanez fogalmazható meg a Felvidék, Kárpátalja és Délvidék esetében is.

– A két világháború között fontos szerepe volt a magyar királyi csendőrségnek. Mit sikerült ennek emlékéből átmenekíteni az utókorra?

– A magyar királyi csendőrség Európa egyik legjobb, legfelkészültebb rendvédelmi testülete volt, amelyet katonailag szervezett közbiztonsági őrtestületnek nevezhetünk. Az ország – főleg a vidéki Magyarország – közbiztonságának fenntartásában elévülhetetlen érdemei voltak 1881 és 1945 között. Az 1922-ben 12 ezer főben megállapított szervezet felderítési mutatói a 75–95 százalékos tartományban mozogtak. A súlyosabb bűncselekmények esetében a 100 százalékot is közelítették. A testülettel szembeni fenntartásoknak több oka is van: a magyarországi zsidóság 1944-es deportálásában való közreműködés, az 1945 utáni évek során a tevékenységéről kialakított hamis kép változatlansága, valamint az ismeretek hiánya.

– Mennyire tartják a szakmai kapcsolatot az utódállamok történészeivel?

– A Veritas együttműködik számos határon kívüli magyar kutatóműhellyel, oktatási intézménnyel és vannak kapcsolataink egyes szlovák, román, szerb, horvát történészkollégákkal is. Közös kutatási témák és programok meghatározása, megvalósítása a közeljövő elképzeléseiben szerepel, de számos konferencián voltak már az ún. „utódállamok” történészei is meghívott előadóink.

– Milyen mértékben sikerült feltárni a kommunista rendszer történetét az eltelt három évtizedben? Milyen feladatok várnak ezen a területen a VERITAS kutatóintézetre?

– Van még bőven tennivaló, de az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársai, a Nemzeti Emlékezet Bizottság kutatói, az MTA BTK Történettudományi Intézetben dolgozó kollégák és az alig ötesztendős VERITAS munkatársai szép eredményeket mondhatnak magukénak. Feladat azonban akad még bőven: MKP, MDP, MSZMP, ÁVO/ÁVH, 1956, népbíráskodás, TSZCS, TSZ-szervezés… hogy csak néhány fontos témát említsek.

– A balliberális és a konzervatív oldal közötti nézetkülönbségek mennyire érhetőek tetten a történelemkutatásokban?

– A történelmet is lehet többféleképpen értelmezni, ez így volt minden időszakban. A tényeket azonban nem illik ferdíteni és elhallgatni. Meglátásom szerint többek között a témák megválasztásában lehet érzékelni a különbséget, no meg a feldolgozásban és a stílusban. El kell olvasni néhány balliberális oldalra besorolt kolléga vitacikkét – vagy a VERITAS-ról megfogalmazott sarkos véleményét –, és lehet érzékelni a különbséget.

– A Kádár-rendszerben több nagy ívű magyar történelmi film készült, mint a rendszerváltás óta eltelt időszakban. Ön szerint mi ennek a magyarázata?

– Ezt nem én tudnám érdemben megválaszolni, de miután 19 évig voltam a Magyar Történelmi Film Alapítvány kuratóriumának titkára, szereztem némi tapasztalatot a filmes világban (is).

Hogy milyen lesz ott azoknak a fogadtatása, az természetesen mindig kérdéses, de jó történelmi játékfilmekkel könnyebben mutathatnák be a múltunkat másoknak, mint vaskos monográfiákkal. Talán rájön majd erre egyszer valaki.

– Ki a magánember Szakály Sándor?

– Olyan 63 éves ember, aki egy kis falu – Törökkoppány – szülötteként nem gondolta azt fél évszázaddal ezelőtt, hogy valaha magyar múltról, történelemről beszélhet, írhat, és netán vitára ingerelhet többeket is. Vallja: vagyok s leszek, aki voltam. Az ezt a mondatot megörökítő tábla immár több mint három évtizede vándorol együtt velem, bárhova is visz a sors. Mert vannak alapértékek, amikhez ragaszkodni kell. S tartom magam ahhoz, az anyai nagyapámtól kapott egyetlen örökséghez is, amelyet 1965 augusztusának közepén a halála előtti órákban hagyott rám: kisfiam, ha igazad van, akkor se hagyd magad, ha fát vágnak a hátadon. Nem tudom, hogy ha ténylegesen sor kerülne a favágásra, kibírnám-e. Mint ahogy azt sem, létezik-e két énje az embernek, van-e magánember és van-e közéleti ember. Szakály Sándor hazáját szerető, annak múltját hitelesen bemutatni szándékozó földi halandó, akinek sokat jelentenek a Magyarország határain kívül élő nemzettársai, azok gondjai, problémái. Reményeim szerint pedig olyan történész, aki a VERITAS Történetkutató Intézet választott jelmondatának – hazudni nem szabad – képes megfelelni, jóllehet tudja, nem tévedhetetlen. De abban biztos, hogy szándékos ferdítésekre, elhallgatásokra és elhallgattatásokra nem kapható sem magánemberként, sem közéleti szereplőként. Mert ha kapható lenne, akkor reggelente nem nézhetne nyugodt szívvel a tükörbe…