Terebesi György hegedűművész: hangversenyteremben és katedrán világszerte

Az utóbbi országban le kellett tagadnom származásomat, mivel az ottani rezsim erősen szimpatizált a Szovjetunióval. Pályám szépen alakult, Monte Carlóban Mozart A-dúr hegedűversenyét és Brahms hegedűversenyét adtam elő. Egy impresszárió is érdeklődött irántam, de nem volt könnyű a helyzetem, hiszen Európa hangversenytermei tele voltak kiváló hegedűművészekkel. Ráadásul apai örömök elé néztem, mivel akkor feleségem az első gyermekünket várta.

– Hogyan sikerült Németországban gyökereket eresztenie?

– Dilemma elé kerültem: további előmenetelemhez a francia állampolgárságra volt szükségem, ezzel viszont katonai szolgálat járt. Ekkor jutott tudomásomra, hogy Hans Stadlmair együttese, a Müncheni Kamarazenekar koncertmestert keres. Megpályáztam és megnyertem; új munkáltatóim nem sokat teketóriáztak, azonnal el kellett foglalnom állásomat. A kiváló együttessel bejártam egész Európát. Különösen emlékezetes maradt számomra egy olaszországi turné Bach Brandenburgi koncertjeivel. Dél-Amerikában egy 17 országot felölelő koncertturnén szólistaként vehettem részt. Kicsi a világ, ott ismerkedtem meg a híres cseh karmesterrel, Václav Smetáčekkel, akinek nevét a magyar rádióból már jól ismertem. Második koncertturném Dél-Afrikába vezetett, műsoromon Bach-hegedűversenyt és Bach-kettősversenyt, valamint Schubert A-dúr rondóját játszottam. Mivel nem voltam német állampolgár, az egzotikus helyekre ideiglenes útlevéllel jutottam ki. Magyar nevemet mindmáig megtartottam.

Viszont nem igazán éreztem jól magam Frankfurtban, az együttes félig amatőr hegedűsök gyűjtőhelye volt. Engem nem bántottak, de mindig éreztem a lappangó féltékenységet. A szólampróbákat különösen rühellték, de ebben nem ismertem kompromisszumot. Az elválásunk sem volt elegáns, annyi bánatot okoztak nekem, hogy örültem a távozásnak. Az együttes élén akkor Eliahu Inbal, a neves izraeli karmester állt, neki jelentettem be megmásíthatatlan elhatározásomat. Megértette.

– A Majna-parti városban számos magyar remekművet, így a Veress Sándor és Rózsa Miklós hegedűversenyét is feljátszhatta lemezre.

– Rózsa Miklós elégedett volt munkámmal. „Heifetz után ez tényleg nagyon jó” – mondta. Egyébként a művet a szerző Heifetznek ajánlotta. A felvétel szomorú sorsra jutott: a New York-i Vox kívánta megvásárolni, viszont a zenekar illetékesei olyan őrült árat kértek érte, amit a vásárló nem tudott teljesíteni. Többször tárgyaltunk az amerikai cég vezetőjével, a nagy német zeneszerző leszármazottjával, George Mendelssohnnal. Az 1953-ban komponált művet később Wiesbadenben Uri Mayerrel mutattuk be, majd a kanadai Edmonton közönsége ismerhette meg a magyar szerző versenyművét. Veress Sándorhoz egy korábbi emlék is köt, a magyar zeneszerző 1949-ben hagyta el az országot, mi viszont ezt követően egy nyári koncerten játszottuk Simon Alberttel a Nógrádi verbunkos című opusát. Valaki odajött, hogy ismerős neki a darab, a veszélyes politikai időben Simon találta fel magát. „Nincs szerzője, a mi átiratunk” – mondta.

– Személyesen is találkozott Rózsa Miklóssal?

– Hol is máshol találkozhattam volna vele, mint Hollywoodban. A filmvárosban nagy tiszteletnek örvendett. A dzsungel könyve, a Ben Hur vagy A bagdadi tolvaj filmzenéjével örökre beírta nevét a mozi aranykönyvébe. A 90-es években hatalmas házában látogattam meg. Ekkor már idős volt, elektromos tolószékében jött elém. „Olyan gyönyörűen csinálod” – mondta, miközben a kezemet szorongatta. Majdnem sírt, amikor a lassú tétel interpretációjáról beszélt. Később levélben is kifejezte nagyrabecsülését. Jó zeneszerző volt, kiválóan hangszerelt, a hegedűverseny motívumait filmzenéiben is használta. Sokszor gondolok a mutatós darabra. Ha röviden kellene jellemeznem, akkor Kodály Hollywoodban jelzővel illetném.

– Sok neves karmesterrel, zenésszel dolgozott együtt. Kivel muzsikált szívesen?

– Erich Leinsdorf roppant szigorú ember volt, de ottléte a már jellemzett zenekarnak mindenképpen a javára vált. Operakarmesterként is maradandót alkotott, felvételei még ma is megállják helyüket. Kiváltképp Richard Strauss darabjait tudta tökéletesen előadni. Egyszer, amikor Schoenberg Gurre-Lieder művét dirigálta, amatőr kórust akartak a „nyakába varrni”. A mester kikelt magából, s nem vállalta a fellépést. Szívesen dolgoztam Uri Mayerrel, Tomasz Tomaszewski lengyel karmester Brahms II. szimfóniáját próba nélkül remekül vezényelte le. Aztán jöttek a fiatalok, akikkel élmény volt együtt zenélni. Egy ifjú tehetség, José Serebrier Dél-Amerikából eleve azzal a kívánsággal érkezett, hogy én legyek a koncertmester. A magyar művészek közül Starker Jánossal voltam jó barátságban. Frankfurtban ismerkedtünk meg, az izraeli kamarazenekarral lépett fel a városban. Miután gratuláltam neki, leültünk egy whisky mellé beszélgetni, s úgy tűnt, mintha száz éve ismertük volna egymást. Amikor Québecben egy kamarazene-sorozatot szerveztem, őt is vendégül láttam.

– Az eddig elhangzottak a sikerekről szólnak. Volt-e bukás az életében?

– Kettő-háromra emlékszem, de borítsunk rájuk fátylat. Egy megalázó esetet azért elmondok. A londoni Flesch-hegedűversenynek vannak magyar hagyományai, a névadója Flesch Károly Mosonmagyaróváron született, s a megmérettetést 1955-ben Kovács Dénes nyerte meg. Amikor elindultam, angol zongorakísérőm szerint Brahms Hegedűverseny-előadásom példamutató volt, de váratlanul nem jutottam be a délutáni döntőbe. Ekkor ért a meglepetés, a verseny igazgatója, a névadó tanítványa, Max Rostal „jöjjön hozzám tanulni, s jövőre magáé lesz az első díj” tanáccsal keresett meg. Felháborodtam arcátlan ajánlatán, hogy pont a fair play hazájában működik így egy híres rendezvény.

– Még messze vagyunk az Újvilágtól…

– Kanadai kapcsolataim furcsán kezdődtek. 1972-ben meghívtak a CAMMAC ifjúsági fesztiváltáborba, Svájcból kellett volna Montrealba repülnöm. Az Air Italia sztrájkja meghiúsította tervemet, lekéstem a párizsi csatlakozást. Az Air France helyett a később induló Air Canada járatára tettek fel, így senki sem várt Montrealban. Kétségbeesett telefonálásaim eredménytelenek voltak, a tábornak helyet adó Lake MacDonald pedig 140 kilométerre feküdt a repülőtértől. Végül találtam egy ravasz olasz taxist, aki „feketén” hajlandó volt ötven dollárért elvinni, így némi meglepetésre este 10 órakor érkeztem a helyszínre. Vendéglátóim rögtön kifizették a fuvart, amit a sofőr közben felemelt. Másnap elkezdődött az érdemi munka, három Bach-szonátával mutatkoztam be. Az igazgató karon fogott, s megígérte, legközelebb akár helikoptert is küld értem.