Székely sors – nem dicső és nem hősies

– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?

– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).

– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?

– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.

– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?

– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.

– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?

– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.

– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?

– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.

– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?

– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).

– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?

– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.

– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?

– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön–
Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.