Százéves örmény tragédia: a megbékélés rögös ösvényein

A száz évvel ezelőtti események nemzetközi megítélése korántsem egységes. Lapunk Hegedűs Tamás (portrénkon) volt országgyűlési képviselőt, Törökország jó ismerőjét, az Interparlamentáris Unió (IPU) Magyar–Török Baráti Tagozatának 2010 és 2014 közötti elnökét kérdezte az örmény–török ellentétek gyökeréről.

– Az Oszmán Birodalom multietnikus állam volt, amelyben a keresztény kisebbségek nemzeti egyházuk keretei között jelentős autonómiával rendelkeztek. Ez érvényes volt a görög, bolgár, szerb, örmény, asszír és más egyházakra is. Az örmények ezen kívül befolyásos pozíciókat birtokoltak a kereskedelem, a pénzügyek, a kultúra és a kormányzat területén is. A nemzetállami törekvések megerősödésével a Balkán keresztény népei masszív orosz támogatással felszabadító mozgalmakat szerveztek. Orosz katonai segítséggel végül kivívták önálló állami létüket, ám ennek volt egy keveset emlegetett súlyos következménye is: véres pogromok közepette mintegy 7 millió törököt űztek el a szülőföldjéről. A halottak száma több százezerre tehető. Amikor 1923-ban megalakult a Török Köztársaság, a 20 milliós lakosságnak mintegy harmada volt balkáni menekült.

– Úgy érti, hogy az örmények felforgató tevékenységet folytattak az Oszmán Birodalomban?

– A balkáni függetlenségi mozgalmak sikerén felbuzdulva örmény csoportok radikális politikai nézeteket képviselő forradalmi szervezeteket hoztak létre Oroszországgal szövetségben, a terrort bevett eszközként alkalmazva. A terror nemcsak az oszmán államot és a muzulmán (török, kurd, arab) lakosságot sújtotta, hanem a birodalom iránt lojális örményeket, köztük papokat is. A cél az volt, hogy az Oszmán Birodalomból hat vilajetet (tartományt) kiszakítva a kaukázusi örmény területekkel együtt orosz protektorátus alatt létrehozzák Nagy-Örményországot. A századfordulón azonban az ezen a területen élő örmények aránya nem érte el az egyharmadot sem, így masszív etnikai tisztogatás kezdődött, ami az első világháborús orosz betörés alatt fokozódott. Az oszmán állam képtelen volt fenntartani a rendet és a biztonságot. Tartottak attól is, hogy egy erőteljes visszavágás nemzetközi beavatkozást válthat ki, ahogy az megtörtént a Balkánon is.

– Történészek szerint a későbbi örményellenes atrocitások az ifjútörökök első világháború előtti jelszavával hozható összefüggésbe, miszerint „Törökország a törököké”. Az Oszmán Birodalom mennyire akarta integrálni a nemzetiségeit?

– Az Oszmán Birodalom keretei között „Törökországot” nem is lehetett értelmezni. Törökök éltek a birodalom minden területén, ahogy Anatóliában is nagy számban laktak más etnikumok. Az említett jelszó ettől eltekintve nem különbözik a kor más nacionalista mozgalmainak felfogásától. Az 1848–49-es magyar szabadságharcban is mélyen kiélezte az etnikai konfliktusokat, hogy Kossuthék egyetlen politikai nemzetet ismertek el, a magyart. Az oszmán államban az egymással évszázadokon át békésen együtt élő népek az egymás ellenében megfogalmazott nemzetállami törekvések hatására ellenségekké váltak. Az oszmán integrációs politika megbukott.

– Az örmény történetírás előre eltervelt akcióként mutatja be az 1915-ben elkezdődött tisztogatást: április 24-én deportálták Isztambulban az örmény vezetőket, ezzel kezdetét vette a tragédiasorozat. A török történelem jó ismerőjeként jogosnak tartja a népirtás kifejezést?

– Épp ez az a kérdés, ami a mai viták magvát jelenti. Megtévesztő ugyanis a „népirtástagadás” kifejezés. Senki nem vitatja az 1915-ös deportálást és azt, hogy ennek végrehajtásakor több százezer örmény esett áldozatul. A menetoszlopokra támadókat már a háború alatt hadbíróság elé állították, több mint negyvenet ki is végeztek közülük. Vajon miért tett volna ilyet az állam, ha a kiirtás lett volna a cél? Az Isztambulban kivégzett örmények az említett forradalmi szervezetek vezetői, aktivistái voltak. Ne feledjük a háborús körülményeket: a brit csapatok teljes erővel támadták Gallipolit, hogy megszerezzék az ellenőrzést a szorosok fölött. Az oroszokkal a Kaukázustól délre vívott élet-halál harcot az oszmán hadsereg. Éppen ott, ahol jelentős örmény kisebbség élt, és ahol az örmény forradalmi szervezetek fegyveres felkelést szerveztek. A háborús ellenség oroszokkal kötött szövetsége nyilvánvalóvá lett. Ezek hatására született a döntés a terület örmény lakosságának deportálásáról az orosz frontok közeléből Szíriába. Ennek kegyetlenségét, a több százezer áldozatot, a szenvedéseket senki nem tagadja. Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnök és Ahmet Davutoglu miniszterelnök egyaránt megkövette az örmény népet a szenvedésekért, a történelmi bocsánatkérés gesztusa viszonzatlan maradt. Azt a vádat azonban nem hajlandók magukra venni – és ebben nemzeti egység van Törökországban –, hogy eleve elhatározott cél lett volna az örménység megsemmisítése. A fővárosban és az ország nyugati részén az örmények továbbra is békében éltek.

– A történészek 1915 nyarára teszik a civil lakosság tömeges deportálását a mezopotámiai sivatagba, ahol az örmények szerint borzalmas állapotok uralkodtak, sokan éhen pusztultak. Hogyan vélekedik a török történetírás a civilek lemészárlásáról?

– A kényszer-áttelepítés úti célja nem a sivatag volt, hanem a szíriai városok. Ahol lehetett, vonattal oldották meg a szállítást. Az infrastruktúra azonban szegényes volt, a sivatagi menetek pedig kegyetlenek. Százezrek váltak az éhség, betegségek és fegyveres – többnyire kurd – szabadcsapatok támadásainak áldozatává. Erre nem lehet másképpen emlékezni, mint mély együttérzéssel és az áldozatok megkövetésével. Ahogy a törökök is teszik, állami felső vezetésüket is beleértve.

– Az elmúlt évszázadban jött-e létre közös örmény-török történészbizottság, amely megpróbálta közelíteni az álláspontokat?

– Erdogan miniszterelnökként már évekkel ezelőtt javaslatot tett erre, de az örmények elzárkóztak tőle. A törökök a levéltárakat is megnyitották, ami szintén egyoldalú gesztus maradt. A tényfeltárásnak nincs racionális alternatívája, de ehhez két fél kell.

– Hogyan fogadja ma Törökország a száz évvel ezelőtti történésekről szóló megemlékezéseket?

– Megemlékezés Törökországban is volt. Isztambulban a konstantinápolyi örmény pátriárka celebrálta az egyházi szertartást, amelyen a török kormány egy fontos minisztere is részt vett. A politikai feszültség nem a megemlékezések miatt van, hanem amiatt, hogy azokat Örményország és az örmény diaszpóra a genocídium vádjának sulykolására használja fel. A törökök ezt a minősítést nem fogadhatják el, mivel ez – az ENSZ hivatalos definíciójából kiindulva – eleve meglévő kiirtási szándékot feltételezne. Ilyen szándék pedig nem volt, bár ez nem csökkenti az örmény népet ért tragédia súlyosságát. Sommás politikai nyilatkozatok helyett a történészi munka elmélyítése és kiszélesítése vezethetne közelebb az igazsághoz és a megbékéléshez.

Ferenc pápa: emlékezni szükséges és kötelező


Száz évvel ezelőtt, 1915. április 24-én kezdődött és 1917-ig tartottak azok a törökországi vérengzések, amelyek során egyes történészek szerint mintegy 1,5 millió örményt gyilkoltak le. Az ügyben megfogalmazott örmény és török álláspontok azóta sem közelednek, mivel Törökország tagadja a népirtás vádját. Az évfordulót megelőzően, Európában elsőként Ferenc pápa szólalt meg: április 12-i homíliájában a „huszadik század első népirtásának” nevezte az örmény nép elleni atrocitásokat. A katolikus egyházfő hangsúlyozta: az örmény áldozatok között katolikusok és ortodoxok, püspökök, papok, szerzetesek, nők, férfiak, idősek, gyermekek is voltak. A katolikus egyházfő a 20. század másik két népirtásaként a nácizmust és a sztálinizmust nevezte meg. A misén a pápa kijelentette: „Emlékezni szükséges és kötelező. Ha nem létezik emlékezet, a múlt okozta seb nyitva marad és vérzik!”
A Vatikánnál akkreditált török nagykövetség szerint Ferenc pápának a Szent Péter-bazilikában elhangzott szavai elfogadhatatlanok, népirtásról beszélni rágalom, az örmény misén mondott pápai kijelentések „politikai célból meghamisítják a történelmet”. Törökország vissza is hívta szentszéki nagykövetét. Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter bejelentése szerint Ankara további lépéseket is mérlegel a Vatikánnal szemben. Andrea Riccardi történész, a Szent Egyed közösség vezetője ugyanakkor hangsúlyozta: Ferenc pápa nem Törökországgal szemben foglalt állást, mindössze arra akart emlékeztetni, hogy eljött a törökök és örmények közötti közeledés ideje, hiszen a két nép ma nem ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt volt.
Az elmúlt héten a német és az osztrák parlament is állást foglalt az örmény üldöztetés ügyében. Amellett, hogy a száz évvel ezelőtti eseményeket népirtásnak bélyegezték, az osztrák és a német honatyák az örmény és török nép kibékülésének szükségességéről is beszéltek. Magyarország is tisztelettel emlékezik az örmény népet ért tragédia áldozataira, közös történelmi felelősség, hogy ilyen események soha többé ne fordulhassanak elő. Magyarország kormánya elkötelezetten támogatja az örmény és a török nép megbékélését, üdvözli az ez irányba tett lépéseket, és meggyőződése, hogy az 1915-ös események megítélése a történészek feladata – áll a magyar kormány közleményében.