Régi villájában a Bethlenfalvay család

– Utoljára tízévesen járt a házban, amikor az még a családi tulajdonban volt. Hogyan látja most?

– Még láttam, mielőtt eladtuk volna, 2011-ben látogattuk meg utoljára. Akkor már teljesen elhanyagolt, piszkos terület volt, próbáltunk bemenni az ajtón, amikor hirtelen beállított egy cigány, aki megkérdezte, be akarunk-e menni, mert neki van kulcsa. Bent hajléktalanok voltak beköltözve, és egy család is ott lakott, a pincében főztek, mindent megtöltöttek füsttel. A villa romos állapotban volt. Megtudakoltuk, hogy több százezer euróba került volna helyreállítani, de pénz híján, az egyetlen megoldás számunkra az maradt, hogy a város átveszi. Most feltámasztották a romokból, és öröm volt újra látni.

– Bátyjával, Bethlen­falvay Miklóssal katonai pályára lépett, miként korábban apjuk, Károly Artúr.

– A katonai pályát választottuk, mert nem volt lehetőségünk iskolába járni, érettségizni, egyetemre járni. Ahhoz sok pénz kellett, és a hadseregben bizonyos szolgálati évek után kijárt az állami támogatás az egyetem elvégzése, így ezen az úton haladtunk tovább. Én a hadseregnél maradtam, őrnagyként mentem a vietnami háborúba, ahol egy évig szolgáltam, de annyira kellemetlen volt, hogy kiálltam a hadseregből. A katonaság főhadiszállásán dolgoztam Vietnamban. Minden héten néhány napra a környékre mentem kivizsgálni, miként működnek a külső állomások. Mindig megdöbbentem, hogy ami régebben zöld erdő volt, az elhalt, barna földdé vált. Növénymérgekkel irtották ki az erdőséget az amerikaiak, hogy az ellenség – vagyis az őshonos lakosság – ne tudjon elbújni az erdőben. Ennek következtében a mérgezett víz olyan hatással volt a népességre, hogy a gyerekek torzként, kéz vagy láb nélkül születtek meg, őket lehetett látni a városban, koldulásra kényszerültek. Ekkor mondtam azt, hogy elég. Visszamentem az egyetemre, biológusi diplomát szereztem, és a környezetvédelmi szakterületre tértem át.

– Mikor sikerült először visszatérni Erdélybe, Magyarországra?

– Először a rezsimváltás előtt sikerült visszajönnöm, mert a Magyar Tudományos Akadémia és az Amerikai Tudományos Akadémia csereprogramot szervezett a kutatóknak. Így még a kommunista korszakban megengedték, hogy jöjjek, mert a kormány által engedélyezett vízumot kaptam. Annak ellenére sikerült mindez, hogy én a hírszerzésben és kémelhárításban dolgoztam, és tudtam, a magyar kémelhárításnak fényképes dossziéja van rólam. Veszélyes volt az utazás, a szupervízum nélkül nem mertem volna hazajönni.

– A rendszerváltás után mikor sikerült hazajönni?

– Akkor már többször jöttünk haza a bátyámmal, Miklóssal, aki szintén a hadseregben szolgált. Felvidéken még élt rokonunk, Bethlenfalván nem ismertünk senkit, az egyetlen zetelaki rokonunk, akire emlékeztem, Szabó Nándor bácsi volt. Ő a rendszerváltás után már nem élt, Zetelakán sem ismertünk senkit, így nem volt kapcsolat. Nem jártunk itt addig, míg egy Zetelakáról elszármazott, Budapesten élő rokonunk, Márton Zsolt meg nem talált a világhálón. Akkor keresett meg, amikor a román kormány megkezdte  az elkobzott javak visszaszolgáltatását. Így kerültünk ide. Ha ő nem talál ránk az interneten, talán sosem jöttünk volna vissza. Úgy tudtam, a birtokokat államosították, nem tudtam a rokonokról, most viszont rájuk találtam, és meglátogattuk őket.

– A családja járt Erdélyben?

– A feleségem igen, a kisebbik fiam kétszer, ő érdeklődik a család múltja iránt, az idősebb nem. A gyerekek akkor születtek, amikor a hadseregből kiálltam. Negyvenévesen újból egyetemet végeztem, így már nem volt időm megtanítani őket magyarul, olyan nyomás volt rajtam. A feleségem tanulgat magyarul, ért is, de beszélni még nem tud. A kisebbik fiamnak tetszett, jönne is vissza, de Kalifornia a világ másik végén van. Különleges érzés fogott el, amikor meglátogattuk a villát: láttuk a pannókat a családunkról, és úgy éreztük magunkat, mint a híres emberek, de otthon Kaliforniában már nem vagyunk azok.