Moldvában nem lehet keveset ülni

– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?

– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.

– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?

– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.

– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?

– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.

– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?

– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.

– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?

– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.

– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...

– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőség Napsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.

– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?

– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?

– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?

– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.

– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?

– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!