Egyházi menedék Kárpátalján

– Ukrajna háborúban áll, az ország területén élő kisebbségek – közöttük a magyarok – egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Lelkészként ön hogyan éli meg ezt a helyzetet?
– Mondjuk úgy, mi itt turisták vagyunk, de akik itt születtek, azoknak sokkal nehezebb döntéseket kell meghozniuk gyermekeik jövőjével kapcsolatban. A legnehezebb talán a folyamatos bizonytalanság, amivel együtt kell élni, amit el kell szenvedni, vagy valamilyen módon kivédeni. Sok ezer család ebbe már beleunt és inkább új életet kezdett Magyarországon vagy máshol. Ez az elvándorlás az utóbbi években jelentősen felerősödött. Bár mi – a gyülekezeteink méretét illetően – nagyon megérezzük egy-egy család hiányát, el kellett fogadnunk, hogy nem állhatunk e szomorú folyamat útjába.

Fontosnak láttuk, hogy létrehozzuk a Kárpátaljai Második Esély Jótékonysági Alapítványt, amivel azokat a kis közösségeket próbáljuk segíteni, amelyek értékes és közösségteremtő munkát végeznek, ugyanakkor a nagy segélyezési kampányok figyelmén kívül esnek. Ebben az évben játékcsomagokat osztottunk szét öt olyan helyre, ahol vállalták, hogy magyar nyelven gyerektábort szerveznek a nyár folyamán. Laptoppal és hangerősítővel segítettünk egy óvodának, gyermektápszerekkel segítettük több településen a védőnői szolgálatot és még sorolhatnám.
– Milyen a kapcsolatuk a történelmi magyar egyházakkal?
– A reformáció emlékévében voltak látványos események, amelyeken kifejezte mindenki a másik megbecsülését, de nem igazán jellemző az együttműködés vagy az ökumené. Vannak úgynevezett nagyegyházak és kisegyházak – tetszik, vagy nem tetszik sokszor óriási különbségekkel, lehetőségekkel és hatással. Nem azzal a céllal jöttünk, hogy a baptista vallást népszerűsítsük, vagy baptistává tegyük az embereket. Hiszem azt, amit a Biblia mond erről: „egyedül az Úr Jézus az, aki megmentheti az embert!” (Ap Csel 4,12) Úgy hiszem, egy felekezet vagy gyülekezet nem a nevétől, hanem Jézus Krisztus jelenlététől és munkájától válik keresztyénné (krisztusivá).

– Hogyan telik az ön gyülekezetében egy szokványos hét? Milyen foglalkozásaik vannak?

Az itt maradt, sokszor nagy terheket viselők felé továbbra is van feladatunk, tehát igyekszünk olyan szolgálatokat végezni, amik segítik vagy valamilyen módon tehermentesítik a családokat. Gyülekezetünkben iskolaidőben napközi foglalkozást tartunk az általános iskolások számára, szerdánként játszónapot, alkalmanként zene vagy angol nyelv oktatásával is foglalkozunk. Hetente vannak női bibliaórák, amik nemcsak az őszinte beszélgetésekről szólnak, hanem a vigasztalásról, a bátorításról és az együttérzésről is. Ezen kívül népszerű a varrni tudók és kreatív asszonyok között a foltvarrás (patchwork) programunk is. Mivel két helyen is felújítunk és építkezünk, napközben Zápszonyban vagy Beregszászon dolgozunk az imatermeken. Ez elég sok energiát és figyelmet felemészt. Délután és esténként valamelyik településen kapcsolódunk be a fent említett szolgálatokba.

– A lelki gondozás mennyire fontos az emberek számára? Keresik-e önt hívei ügyes-bajos dolgaikkal, lelki problémáikkal?
– Ebben az egész munkában nem egyedül vagyok. Mondhatnám, hogy a feleségem Lona végzi a nagyobb és nehezebb részét. Jelentős a nők és a gyermekek felé végzett szolgálatunk, így ebben ő igyekszik helytállni és a felmerülő kérdésekkel foglalkozni. Istennek hála, már van helyi segítségünk, és sokszor az ügyes-bajos dolgok megoldódnak nélkülünk is.

– Ismer-e olyan magyarokat, akik önhöz hasonlóan Kárpátaljára telepedtek le?
– Jelenleg nem igazán jellemző, hogy itt telepednének le és itt terveznék a jövőt a nem kárpátaljai magyarok, hacsak nincs valamilyen nyomós érvük, mint pl. a házasság. Míg régebben volt rá több példa, ma már egyre ritkább, hogy az ilyen családok hosszú távon Kárpátalján tervezik a jövőjüket. A személyes ismeretségünkben van egy úgyszintén erdélyi származású házaspár, Kelemen Szabolcs és Krisztina, akik már hat éve nagy odaadással és áldozattal végeznek Ungváron és Kisdobronyban lelkipásztori szolgálatot. Dr László Imre és felesége, Klára nemrég ugyan visszaköltöztek az Egyesült Államokba, de kilenc évig éltek itt és a sokrétű szolgálatuk mellett leginkább a magyar anyanyelvű romák között fáradoztak.