A százhetvenből tizenhárom Széchenyi él Magyarországon

Számos intézményt alapított, s a Habsburgok ellen is bátran fellépett, amikor a kiéhezett ország megadóztatása került napirendre, a mérhetetlen közterhek ugyanis a fejlődést akasztották meg. Sokfelé megtalálhatjuk munkájának gyümölcsét. Az esztergomi Bakócz-kápolnában például tábla hirdeti nevét, hogy a szentélyt megmentette az enyészettől. Széchényi Pál szintén emblematikus tagja a családnak. Az érsek neve a Rákóczi- szabadságharc békéltetőjeként vonult be a történelembe. Jóindulatát mindkét oldal félreértette, s talán e közvetítés eredménytelensége is hozzájárult, hogy nem érhette meg a szatmári békét.

Széchényi Miklósnak győri püspökként a papneveldét köszönhetjük, nagyváradi püspökként pedig számos új plébániát alapított, templomokat újított fel. Trianon törte derékba pályáját. A családban is, pontosabban a családi tanácsban is fontos szerepet vállalt.

– Egy szerteágazó família életében mit jelentett a családi tanács?

– A tanácsot a nagy vadász, Széchenyi Zsigmond édesapja, Viktor alapította a 20. század elején. Szerteágazó munkát végzett. Például amikor a tudományos akadémia nehéz anyagi helyzetbe került, a tanács szervezett az intézmény számára gyűjtést. Széchenyi Zsigmondnétól kaptam meg az egykori, 1944-ig működő családi tanácsi jegyzőkönyveket.

Frissebb adatom nincsen, de minden bizonnyal ennél többen vagyunk. A két évvel korábbi családi találkozón szép számban jelent meg a rokonság, de ez alkalommal nemcsak a nevet viselők, hanem Széchenyi Ferenc leszármazottjai érkeztek meg a rendezvényre. Szépapám volt a családfő, mivel a korábbi háborúk megtizedelték a rokonság férfitagjait. Festetics Juliannával megkötött frigye éltette tovább a családot.

Egy-két koffer kivételével semmit sem vihettünk magunkkal. Egy Tisza-parti faluba, a Szolnok megyei Kőtelekre kerültünk. Kedves kulák család házába költöztettek be minket, mi a gazda édesanyjának házában rendezkedhettünk be. Mi öten a szobában, háziasszonyunk a konyhában lakott, s hozzátartozóként kezelt minket. Édesanyám többedmagával a szomszéd falu állami gazdaságában dolgozott, gyakran istállóban laktak, s csak hétvégén jöhettek vissza a családhoz. Mi járhattunk iskolába. Az ezer lakosú településen hat rendőr szolgált, így főleg az első évben éjszakai razziákkal nyugtalanították a kitelepítetteket. Rendőrkutyákkal érkeztek, villanylámpával világítottak az álmos szemekbe. Rádióleadót kerestek, mivel érdekes módon a helyi rendőrség munkájáról a Szabad Európa is beszámolt egyszer. Nagy Emilhez, az egykori igazságügy-miniszterhez fűződik a történet, az egykori idős politikus – a nagy sár miatt – az út közepén baktatott, s ezért a rendőr leszidta. A túlkapást hamarosan a Szabad Európa Rádió is bemondta. Későbbi hosszas érdeklődésem nyomán derült ki, hogy a rádió gyakran telefonon kapott híreket, s ha szavahihetőnek tűnt, azt adásba szerkesztették.

– Hogyan alakult a sorsuk Sztálin halála után?

– 1953-ban a Nagy Imre kormánya által kiadott amnesztiatörvény és az azt követő miniszterelnöki rendelet nyomán szabadultunk. Nem lehetett tetszőlegesen lakhelyet választani: Budapest, a nagyobb városok és a határsáv egyaránt tiltott zónának számított. A kitelepítést felszabadító határozatokat 1953 augusztusában kezdték kézbesíteni, egyszerre nem túl sokat, nehogy a vasúti csomópontoknál a visszatérők feltűnést keltsenek.a Mi szeptember közepén vehettük kézbe az okiratot, de volt, akihez csak októberben érkezett meg. A budapesti agglomeráció albérletei ekkor már telve voltak, így mi Balatonszemesre kerültünk. Egy rokonnak, Széchenyi Hannának köszönhetjük az albérletünket a faluban. Édesanyám a Balatonboglári Állami Gazdaságban kapott munkát, később ismét a nyelvoktatás került előtérbe. Jóllehet a szemesi iskola színvonalas volt, az igazgató mégsem hagyott kétséget a felől, hogy felesleges állami középiskolába jelentkeznem.

Ekkor csak az egyházi iskolák jöhettek számításba.  A nyolc katolikus iskola közül kettőben, a debreceni Svetitsben és a pesti Patronában tanulhattak lányok. Az utóbbiba kerültem bentlakónak, s gyakran megmosolyogtak, mivel nagyon élveztem a villanyvilágítást és a folyóvizet. Sok hasonló sorsú növendékkel tanultam egyébként együtt, az osztályból legalább öten tapasztaltuk meg a kitelepítések tortúráját.

– Továbbtanulásról álmodhatott?

– Érettségi után ismét „osztályellenségként” tapasztaltam meg a továbbtanulásból való kizárást. Először a Külkereskedelmi Főiskolával próbálkoztam, a vizsgám jól is sikerült, de elmondások szerint az egyik korifeus „mit képzel ilyen névvel” felkiáltással vágta végig az anyagomat a hosszú asztalon. Máig előttem van a kipostázott értesítés: a felvételi sikeres volt, de helyhiány miatt nem vesznek fel. Így utasítottak el a Képzőművészeti Főiskoláról is, pedig sokat rajzoltam, s szobrásznak készültem. Később – mint látja a körbelévő kisplasztikákról és szobrokról – álmaim részben megvalósultak. 1963-ban ugyan egy párthatározattal eltörölték a diszkriminációt, de a gyakorlatban a megkülönböztetés még sokáig élt. Hét évvel később esti egyetemen tudtam az angol szakot elvégezni. Férjemnek 1985-ben alkalmazott matematikus-professzori állást ajánlottak az Újvilágban. Az ezredfordulótól az év felét odakinn, felét itthon töltöttük.

– Emlékeit, kutatásait a Megbélyegzettek című kötetében tette közkinccsé.

– A kitelepítések félévszázados évfordulóján döbbentem rá, hogy e szégyenletes témával csupán egy könyv és egy-két visszaemlékezés foglalkozik. Ez azért is volt megdöbbentő, mert tíz éve történt a rendszerváltás. Dessewffy Tibor–Szántó András Kitörő éberséggel című kötete 1989-ben jelent meg, de megírásához ekkor még a levéltári anyagok nem álltak rendelkezésre, mivel a kutathatóság 1995-ben kezdődött. A tankönyvek is mostohán bántak a korral, 2003-ban egy történelemkönyv nyolc sorral intézte el az időszakot. Az ötvenedik évfordulóra a Magyar Nemzet közölte egy cikkemet, ez adott újabb lendületet a könyv megírásához. A munkám egyrészt könnyű volt, hiszen számos rokonom, barátom szóbeli visszaemlékezésére támaszkodhattam, sokan pedig már papírra is vetették a velük történteket. Legtöbbször a családjuknak írták a naplót, memoárt. A könyvem első része levéltári kutatásaimra támaszkodik, és a korszakot vázolja fel, például a kulákkérdést is taglalja, a második részt 34 visszaemlékezés teszi hitelessé.

– A könyv a második kiadást is megérte, ezek szerint kedvező volt a fogadtatása?

A Kráter Kiadó szerkesztője is bevallotta, hogy csak most értette meg igazán nagyapja történetét. A pater familias sorsa balladába illő, nagygazdaként várt rá a börtön, s amikor kiszabadult, megtört benne valami, ezért még az utcára sem lépett ki a házából. A Toldi-gimnáziumban egykor magam is tanítottam, s érettségi előtt álló, történelmi fakultációra járó fiatalokkal találkoztam. Jóllehet népes csapat vett körül, de csupán egyikük hallott a kitelepítésekről.  Amerikában egy volt érintett a Te rongyos élet című vígjátékot hozta fel szomorú példaként: az abszurd mozi vetítésén mindenki nevetett, egyedül neki volt könnyes a szeme. Az erdélyi Gernyeszegen tartott előadásom különösen emlékezetes marad. A szép hímzésekkel díszített gótikus templomban az atya fogalmazta meg a kérdést: meg lehet-e bocsátani? Ez életem dilemmája is, de az Úr mondja ki az utolsó szót.