Ábrám Zoltán lelkészi családból indulva jutott el a tanszékvezetői rangig, közben újságíróként, közösségszervezőként és kultúramegőrzőként is maradandót alkotott
Fotó: Ábrám Zoltán személyes archívuma
Kevés olyan ember van, akinek életútja ennyire szervesen fonódik össze Erdély kultúrájával, közéletének kihívásaival, az orvoslás és a pedagógia szolgálatával. Ábrám Zoltán története a hivatás, a hit és a közösség, a makacs kitartás és a csendes cselekvés története. Lelkészi családból indulva jutott el a tanszékvezetői rangig, közben újságíróként, közösségszervezőként és kultúramegőrzőként is maradandót alkotott. Az Erdélyi Napló számára készült beszélgetés nem csupán egy életutat mutat be, hanem egy gondolkodásmódot: mit jelent ma erdélyi magyarként helytállni és építeni.
2025. november 23., 17:112025. november 23., 17:11
2025. november 23., 17:192025. november 23., 17:19
– Édesapád református lelkipásztor volt. Ábrám Zoltánnól hogyan lett orvos?
– A papgyermekek többsége nem ott születik és nevelkedik, ahol nagyszülei megalapozták a családi fészket. Sorsszerű hát születésem helyszíne, Szinérváralja. Ennek a Máramaros megyei kisvárosnak a leghíresebb szülötte Sylvester János humanista tudós, tanár, nyomdász, az első magyar nyelvtan és az első magyar Újszövetség-fordítás szerzője. Édesapám itt volt református lelkész 1959 és 1981 között, édesanyám pedig gyermekorvos. Azt követően Szatmárnémetiben élték meg hivatásukat. Az utóbbit választottam, bár végül nem lett belőlem gyakorló orvos.
– A rendszerváltás évében végeztél. Milyen volt akkor a marosvásárhelyi orvosi egyetem? Hányan végeztek, milyen volt a tanítási nyelv? Hova történtek a kihelyezések?
– Marosvásárhelyt egykor a virágok városának és az orvosképzés fellegvárának tartották. A rendszerváltás előtt külön általános orvosi és külön gyermekorvosi alapképzés létezett, ahova
Rövid idő alatt drasztikus változások következtek, hiszen végzésünk évében, 1989-ben a magyar hallgatók aránya tíz százalék alá csökkent. Az előadások néhány kivétellel (például történelem, pszichiátria, törvényszéki orvostan) magyarul, a gyakorlatok kizárólag románul zajlottak.
A hetvenes–nyolcvanas években a végzős orvosok kihelyezése fokozott és látványos módon a Kárpátokon túlra történt. A gyakorta hátrányos kisebbségi helyzet nagyfokú kivándorlást okozott a Marosvásárhelyen végzett magyar orvosok körében. Annak idején egy budapesti professzortársammal adatokkal támasztottuk alá, hogy Románia uniós csatlakozásáig hozzávetőleg minden harmadik magyar orvos Magyarországra vándorolt. Ez azt jelenti, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (Egyetem) több mint fél évszázadon át évente ötven orvost és fogorvost képzett Magyarországnak – mintha jelképesen a magyar állam kihelyezett képzést működtetett volna az országhatárain kívül.
– Hogyan alakult a marosvásárhelyi orvosképzés az elmúlt évtizedekben? Hogyan kerültél az egyetemre oktatónak?
– Az 1989-es változásokat követően azt szerettük volna elérni, hogy a magyar tagozaton lévő egyetemi hallgatók a gyakorlatot is magyarul tanulhassák, de ez sajnos ellenállásba ütközött, és ütközik a mai napig. Mindezek ellenére a rendszerváltás jól jött, hiszen még idejében megakadályozta a magyar tagozat végleges lefejezését. Sajnos a 2011-ben elfogadott, kedvező lehetőségeket ígérő tanügyi törvény be nem tartása, valamint számos intézkedés (felvételi rendszer, egyetemek egyesítése, angol tagozat létrejötte és a magyar tagozat meg nem alakítása stb.) oda vezetett, hogy ma igencsak kedvezőtlenek az arányok mind a magyarul oktatók, mind a magyarul tanuló diákok esetében.
Ami saját karrieremet illeti: bár a rendszerváltó események akarva-akaratlanul a közösségi szerepvállalás és áttételesen a politika irányába sodortak, orvosi diplomával a kezemben nem kerestem egyéb érvényesülési lehetőséget. Amikor 1991 februárjában állásokat hirdettek meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, gyakornoknak jelentkeztem és vizsgáztam a Közegészségtani Tanszékre. Ott láttam esélyt és lehetőséget. Fokozatosan megjártam a ranglétrát, mintegy húsz éve doktori témavezető egyetemi tanár vagyok, 2009 óta tanszékvezető.
– A mai rohanó világban az orvosoknak ritkán jut idejük arra, hogy beszélgessenek is a betegekkel. Mi a véleményed a holisztikus gyógyításról?
– A holisztikus szemlélet a gyógyításban azt jelenti, hogy foglalkozni kell a beteggel, nemcsak a betegség tüneteivel. Ez a megközelítés a test, a lélek és a szellem egységét hangsúlyozza. Mint közegészségtanász, a megelőző orvostan képviselője szakmai pályafutásom során kiemelten foglalkoztam a lakosság életvitelével, egészségi állapotának fizikai–lelki–szociális hátterével, a kockázati tényezők és az egészségvédő faktorok elemzésével.
A mai fejlett orvoslás és ápolás elismeri a szociális tényezők jelentőségét az egészség megőrzésében és a betegségek keletkezésében, és azt hangoztatja, hogy nem a betegséget, hanem az embert, mint betegséggel rendelkező személyiséget kell kezelni.
A 2011-es tanügyi törvény kimondta, hogy a marosvásárhelyi orvosin is magyar oktatási vonalat kell létrehozni. Később a MOGYE-t egy román egyetembe olvasztották. Az Orvostudományi Kar kutatási dékánhelyettesével, dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.
– Nem lettél politikus, mert – ahogy egyik korábbi interjúban fogalmaztál – a „csendes cselekvés útját” választottad…
– Ellenzéki tevékenységemnek köszönhetően a karácsony szentestéjén megalakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezete első Intézőbizottságának, későbbi választmányának tagja lettem. Innen már mi sem volt természetesebb, mint segíteni az ifjúság önszerveződését. Úgy adódott, hogy 1990. március 17–18-án házigazdája és főszervezője voltam a marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát.
A fekete március idején az RMDSZ székházának padlására szorultak közé kerültem.
Szerencsére nem lettem áldozat, de mélységesen csalódtam, hiszen 1990 márciusa egyetemes visszarendeződést hozott a romániai társadalomban.
Mégsem lett belőlem politikus, nem vagyok annak megfelelő alkat.
De a rendszerváltás után is azt képviseltem, amit azelőtt: az igazság, a szókimondás, a csendes cselekvés útját jártam börtönt megjárt nagyapámtól örökölt makacssággal.
Közösségi tenni akarásomat a civil életben, valamint újságírói, közírói tevékenységeimben éltem meg.
Író–olvasó találkozó. Ábrám Zoltán dedikálja Az igazság szabaddá tesz című kötetét
Fotó: Ábrám Zoltán személyes archívuma
– A marosvásárhelyi EMKE-ben is fontos szerepet töltöttél be. Mit emelnél ki abból az időszakból?
– Három mandátumon át az EMKE Maros megyei elnöke voltam, 2008 óta az országos szervezet egyik alelnöke. 2004-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére és szervezésében ünnepeltük meg először a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. Eleinte egyedül, majd mások is csatlakoztak, végül mások vették át a kezdeményezést. Mivel 2008-tól az erdélyi magyar közművelődés napját is április 12-én tartjuk – az EMKE születése napján vagy ahhoz közeli időpontban –, erre tevődött a hangsúly. Ilyenkor területi alelnökként, az EMKE Országos Elnöksége nevében okleveleket adunk át az arra érdemesülőknek a közművelődési élet fellendítése érdekében kifejtett tevékenységük elismeréseként.
Azóta minden évben megemlékezünk az áldozatokról. Tudományos tanácskozásokat, kiállításokat, emléktúrákat, előadásokat szerveztünk, és ami a legfontosabb: 2005-ben sor került a római katolikus temetőben egy emlékmű felállítására. Itt minden évben felemelt fővel emlékezünk történelmünk egyik legtragikusabb eseményére: a Don-kanyari vereségre.
Kellemes emlékeim közé tartoznak az 1990–2000-es években megszervezett honismereti népfőiskolák, Gyöngykoszorú-találkozók, a gyermekek számára megrendezett népdaléneklési versenyek, az egykori Marosvásárhelyi Napok EMKE-rendezvényei, a citerások találkozói, valamint a különböző közművelődési eseményeken való részvételek. A megmaradás, az identitásmegőrzés ügyét szolgáltuk hittel, hűséggel egy elanyagiasodott, megváltozott értékrendű világban az EMKE jelszavának jegyében: „Ki a köznek él, annak élni érdemes.”
– A családi örökség része, hogy a református egyházban is szerepet vállaltál?
– Marosvásárhelyen a vártemplomi és a felsővárosi gyülekezetekben éveken át presbiteri szolgálatot vállaltam, két éve a felsővárosi egyházközség főgondnoka vagyok. 2006-ban az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával bejegyeztettem a – kiemelten otthoni beteggondozással foglalkozó – Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezetét, amelynek 2019-ig kuratóriumi elnöke voltam. Az egyházi szolgálatok valóban részben a családi örökségből fakadnak, hiszen anyai nagyapám és édesapám lelkészek voltak. Ugyanakkor hiszem és vallom: lehetőségeink szerint tegyünk meg mindent emberbaráti szeretetből, hogy másokon segíthessünk a bajban.
– Az előbb felsorolt tevékenységek mellett kiválóan írsz. Honnan örökölted az írói vénát? Milyen jellegű publikációid vannak? Miről írtál könyvet?
– Az „írói vénát” elsősorban Sárközi Lajos lelkész-nagyapámtól örököltem, aki elbeszéléseket írt, egyházi lapot szerkesztett, prédikációskötetet adott ki. Középiskolásként kétszer szerepeltem országos magyar tantárgyversenyen, egyetemistaként négy éven át szerkesztője és fotósa voltam a diáklapnak, három éven át irányítottam a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Communitas körét. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltáskor felfigyeltek rám.
Már a rendszerváltás előtt szerepeltem a sajtóban, utána éveken át közöltem egyes romániai, magyarországi és más kisebbségi lapokban.
Jelenleg a Maros megyei napilap, a Népújság, a református egyházi lap, az Üzenet, valamint néhány portál közli írásaimat. Egyébként értelmiségi feladatnak, a közösségnek szánt ajándéknak tartom ezt a teljesen ingyenes újságírói tevékenységet, és igyekeztem a lehetőségekhez mérten egyenes és szókimondó lenni. Természetesen külön téma a szakírói tevékenységem, a szakfolyóiratokban megjelent közleményeim, amire itt nem térhetek ki részletesen.
A több mint két tucat általam írt és szerkesztett könyv között található szakkönyv, interjúkötet, településmonográfia, útleírás, emlékkönyv, cikkgyűjtemény. Az egyetemi jegyzetek megjelentetése mellett ezek szerzői és szerkesztői munkám eredményei.
Fotó: Ábrám Zoltán személyes archívuma
– Rengeteg helyen jártál a nagyvilágban. Mit jelent számodra az utazás? Milyen élményekkel térsz haza?
– 1994-ben egy oxfordi ösztöndíjat nyertem el, és meglehet, ott kezdődött a világjárásom. A konferenciákon való részvétel, a határon átívelő tudományos együttműködés vagy éppenséggel a vendégtanári tevékenység az egyetemi oktató teljesítményéhez tartozik, amit a munkáltató évről évre követ. Ilyen minőségben sikerült eljutnom számos helyre Dél-Afrikától Kanadáig, San Franciscótól Tokióig. Ma már az erdélyi ember számára is teljesen megnyílt a világ, csak anyagiak kellenek az utazáshoz. Régebben ez nagyobb kihívást jelentett. A mi nemzedékünkben kialakult egy nagyobb fokú érzékenység az iránt, hogy igyekezzünk minél többet megtekinteni, és nyitott szemmel járni a nagyvilágban, mert nemigen fogunk már ugyanoda visszatérni. A szakmai utazások mellett kedvtelésből, családi programként is jártam jó néhány országban. Amúgy külföldről mindig sapkákkal, fejfedőkkel térek haza, és lassan időszerűvé vált egy esetleges kiállítás megszervezése.
– Hogyan kapcsolódsz a fotózáshoz?
– Egyetemista koromban hobbiból és értékmegőrzés, dokumentálás céljából fotóztam, oszlopos tagja voltam az egyetemisták fotókörének. Később több csoportos kiállításon szerepeltem, ötször szerveztem egyéni fotókiállítást – az alábbi címekkel: Dél-Afrika fotókban, Nyitott ablak a világra, Örmény múlt és jelen, Erdélyi református élet, Periprava.
– Jelentős a sport iránti szereteted. Milyen sportokat kedvelsz? Hol jártál szurkolóként?
– Igyekszem kirándulni, úszni, ami az időszakos mozgást jelenti. Ugyanakkor a sportot nevelő és identitást erősítő tényezőként kezelem. Focidrukkernek lenni nem feltétlenül és nem csupán a játék szeretetét, a gólért való rajongást jelenti. A nemzeti tizenegyért szurkolás, a kezekben vagy csupán szívekben lobogtatott piros-fehér-zöld zászlók, a Himnusz – és újabban a Nélküled – közös, katartikus eléneklése és a „Ria, ria, Hungária!” csujjogtatása nemzeti identitásunk megkerülhetetlen elemei. Nem tekinthetek hát el a fociválogatott eredményeitől, akár szeretem, akár nem.
Másrészt mindenkor emlékezetes számomra a londoni, majd a riói paralimpián való részvételem. Utóbbi „barangolásom” könyv formájában is megihletett, melynek címe: Dél-amerikai szentháromságok.
– Szerinted miért jutott oda a nyugati társadalom, hogy mindent, ami abszurd, életellenes és értéktelen, normálisnak, sőt követendőnek nyilvánítanak?
– Minket, erdélyi magyarokat mérhetetlen szomorúsággal tölt el, hogy nemcsak országunkban vagyunk kisebbség, hanem lassacskán keresztyénként a kétezer éves keresztyén kultúrán nevelkedő Európában is. Az utóbbi időszak politikai történéseiből ugyanis nyilvánvalóvá vált: az erőltetett és saját létünket veszélyeztető migrációs hullám támogatásán túl szivárványszínű jövőkép virít Európa egén.
Csakhogy egyúttal szánalmas harcot vív a természet, a természetesség ellen. Sőt, már-már Isten ellen. Véleményem szerint egyre inkább körvonalazódik előttünk egy változásra szoruló világrendre való berendezkedés szükségszerűsége, hasznossága.
– Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak az erdélyi magyar társadalom számára? És hogyan lehetne azt orvosolni?
– A demográfiai mutatók, a fogyó népességű országokra jellemző gondok (pl. idősellátás) szempontjából fokozatosan felzárkóztunk Európához. A kedvező népesedésű, egészséges, életképes nemzetnek több az esélye a túlélésre, a megmaradásra. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet és a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás. Hangsúlyozni kell továbbá a példamutató értelmiségi magatartás minél szélesebb körű terjesztését, valamint azt a történelmi tapasztalatokból fakadó tényt, miszerint megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja – Székelyföldön és Érmelléken, többségben vagy kisebbségben egyaránt.
Május elején nyílt meg és október 26-ig látogatható a Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia című időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémiát bemutató tárlat nemcsak a tudományos közösséget szólítja meg.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Gyermekként még a nagymama kötényében prédikált, ma már református lelkipásztorként és teológiai tanárként szolgál. Éles Éva számára a hit nemcsak tan, hanem életforma: a szolgálat, az oktatás és a család szeretetében válik teljessé.
Mi tart életben egy ifjúsági konferenciát egy évszázadon át? Hogyan tud a hagyomány megújulni? A konferencia múltjáról, céljairól és különleges légköréről Magyari Zita Emese, az ODFIE elnöke, és Széles László teológus, a rendezvény főszervezője mesélt.
Évek óta dúl a háború Ukrajnában, amely a viszonylagos nyugalomban élő Kárpátalját is érinti. A térségben élő magyar közösség mindennapjait a bizonytalanság, ugyanakkor a helytállás is jellemzi. A Kárpátalja című hetilap főszerkesztőjét kérdeztük.
Közösséghez tartozunk, közös Atyánk van, aki szeret és kegyelmes, akihez vissza lehet és kell térni – ezt üzeni ma a reformáció, amit október 31-én ünneplünk – vallják beszélgetőtársaim, akikkel a kálvinista ember jellemvonásairól is elmélkedtünk.
A nemzetpolitika célja ma is változatlan: megerősíteni a külhoni magyarságot és összekötni a Kárpát-medence magyar közösségeit – hangsúlyozza Nacsa Lőrinc nemzetpolitikai államtitkár az Erdélyi Naplónak.
A Tompa Miklós Társulat mutatja be Marosvásárhelyen A nap gyermekei című előadást Botos Bálint rendezésében. Az adaptáció ismerős világba helyezi Gorkij klasszikusát, amelynek központi kérdése a felelősség.
Sikeres fórumot, Tehetségnapot szervezett ösztöndíjasai és támogatói számára nemrég a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, amely lassan negyed évszázada karol fel tehetséges romániai magyar tanulókat. Péntek János egyesületi elnököt kérdeztük.
Torockó és Torockószentgyörgy nemcsak egy községhez tartozó két falu Fehér megye északi csücskében, hanem olyan közösséget alkotnak, amely gazdaságilag, egyházilag és más területeken is szorosan összeforr. Videós riportban mutatjuk be a helyi közösséget.
Budapesten mutatták be a napokban Benyhe István Geopolitika című kötetét, amelyben a magyar helyzetet és a Kárpát-medencei geopolitikai adottságokat elemzi. A politikusként, diplomataként és íróként ismert Benyhe Istvánnal beszélgettünk.
Jelenleg Erdély egyetlen új református temploma épül a Kolozsvár szomszédságában fekvő Apahidán. Videós riportunkban a templomépítés előzményeit, az önerőből történő építkezés kihívásait és a gyülekezetépítés folyamatát mutatjuk be.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!