Kolozsvárról hazafelé menet az Azomureș kéményeit látva rendre felteszem magamnak a kérdést, vajon működik-e éppen a kombinát, s ha igen, meddig
Fotó: Haáz Vince
Minden évben ellátogatok pár napra a Bánságba, ahol Nándorhegy, Stájerlakanina és Oravicabánya környékén autózva újra és újra rácsodálkozom az egykor virágzó ipar hatalmas lenyomataira: gyártelepekre, csarnokokra, kéményekre, iparvágányokra. Nem mindegyik elhagyatott, nem mindegyik romos, de szinte mindegyik azt sugallja, hogy itt valaha egészen más léptékben zajlott az élet, a termelés. És nem csak ott. Tulajdonképpen minden erdélyi utamhoz kapcsolódik egy ilyen hely: Kolozsvárról hazafelé menet az Azomureș kéményeit látva rendre felteszem magamnak a kérdést, vajon működik-e éppen a kombinát, s ha igen, meddig. Botfalunál mindig elhaladok a cukorgyár, Gyulakután pedig az egykori hőerőmű kéményei mellett, amelyeken ma csak reklámok díszelegnek.
2026. július 26., 18:562026. július 26., 18:56
Gyárak és üzemek, amelyek köré települések, sőt egész városok épültek – egy részük még a Monarchia idején, mások a kommunista iparosítás évtizedeiben. Munkahelyeket teremtettek, embereket vonzottak, közösségeket formáltak. Amikor pedig a rendszerváltás után sokuk bezárt vagy elveszítette korábbi jelentőségét, nem csupán vállalatok sorsa pecsételődött meg, hanem egész településeké.
Hol zajlottak a legnagyobb leépítések? Hol sikerült új pályára állni? És mitől függött, hogy egy város túlélte-e azt, amikor megszűnt az az üzem, amelyre évtizedeken át épült?
Az erdélyi iparvárosok történetét könnyű összekeverni a kommunista iparosítással, pedig többségük jóval régebbi. A Monarchia idején már kialakultak azok a jelentős ipari központok, amelyekre később a szocialista gazdaság is épített. A különbség elsősorban a méretben volt: 1945 után a korábbi gyárakból óriási kombinátok lettek, a kisebb bányákból egész iparvidékek, a városok lakossága pedig néhány évtized alatt megsokszorozódott.
A 19. században a Resicai Művek mozdonyokat, gőzgépeket, hidakat, kazánokat és acélszerkezeteket gyártott, termékei pedig messze túljutottak a Monarchia határain. A gyárak a korszak ipari fejlődésének meghatározó szereplőivé váltak, Resicabányát pedig hosszú időn át a magyar és az osztrák ipar egyik fontos fellegváraként tartották számon.
Hasonlóan régi gyökerei vannak a kudzsiri fegyvergyártásnak, amiről napjainkban is gyakran cikkezünk: az üzem elődjét 1799-ben alapították. Zernyesten 1852-ben indult meg a papírgyártás, Szentegyházán pedig 1836-ben a vashámor. Más városok – például Vajdahunyad, Petrozsény vagy Stájerlakanina – később emelkedtek fel, de ott is már a 19. században megjelent a bányászat és a kohászat, amelyet a kommunista időszak csak tovább bővített.
A második világháború után aztán minden felgyorsult. A kommunista vezetés stratégiai ágazatként kezelte a nehézipart. Új lakótelepek épültek, a nagyvállalatok saját óvodát, kultúrházat, sportpályát és rendelőt működtettek, sok helyen pedig gyakorlatilag a teljes városi infrastruktúra a kombinát köré szerveződött.
Krassó-Szörény megyében a legutóbbi népszámlálási adatok szerint csak a lakosság két százaléka vallotta magát magyarnak. Bár kevesen vannak, a magyar közösség sok településen aktív és összetartó. A resicabányai Platanus Egyesület nemcsak a megyeszékhely „magyar napjait” szervezi meg minden ősszel, hanem az Oravicab&
Egy-egy üzemben több ezer ember dolgozott. Az aranyosgyéresi sodronyipar (Industria Sârmei) a romániai huzalgyártás egyik legnagyobb vállalatává nőtte ki magát, a vajdahunyadi kohászati kombinát évtizedeken át meghatározta a város életét, Fogarason a Nitramonia adott munkát emberek ezreinek, a Zsil-völgy bányáiban pedig fénykorukban tízezrek dolgoztak.
Amíg a gyár működött, ez stabilitást jelentett. Ha azonban bajba került, az egész város vele együtt kezdett hanyatlani.
És pontosan ez történt 1989 után.
Gyulakuta még reménykedik az ipar fellendülésében, az erőmű kéményei még állnak
Fotó: Haáz Vince
A privatizáció, a piacvesztés, a technológiai lemaradás és a gazdasági szerkezet átalakulása miatt a korábbi ipari óriások közül sok bezárt vagy töredékére zsugorodott. A következmények azonban korántsem voltak egyformák. Nem igaz az a gyakran ismételt állítás, hogy „minden tönkrement”, inkább négy eltérő pálya rajzolódik ki:
Harminchat évvel a rendszerváltás után jól látszik, hogy az egykori iparvárosok története nem írható le egyetlen mondattal. Van, ahol valóban szinte teljesen eltűnt az a világ, amelyre a település épült; máshol kisebb léptékben ugyan, de az ipar ma is meghatározó szerepet játszik, és akadnak olyan városok is, amelyek már nem a gyártásból, hanem éppen ipari örökségükből próbálnak jövőt építeni.
A valaha jelentős szénbányászatra épülő város lakossága a 2011-es népszámlálás 7485 főjéről 2021-re 5521-re csökkent, vagyis tíz év alatt lakóinak több mint egynegyedét elveszítette. Ez a vizsgált iparvárosok egyik legnagyobb arányú népességfogyása.
A bányászat ugyan megszűnt, a város azonban nem tűnt el. Pár éve megnyílt a Stájerlakaninai Bányászati Múzeum, amely a hajdani bányászat emlékeit őrzi. A cél már nem a szénkitermelés feltámasztása, hanem annak bemutatása, milyen világ épült egykor a föld mélyén rejlő szénre.
Ismét civil beavatkozás szükségeltetik a történelmi Magyarország, illetve a jelenlegi Románia legrégebbi hegyi vasútjának megmentése érdekében. A román állami vasúttársaság ugyanis beszüntette a közlekedést hétköznapokon.
A Stájerlakaninától csak néhány kilométerre Oravicabánya egészen más utat választott: bár a feldolgozóipar ma is jelentős foglalkoztató, a város fejlesztési tervei egyre inkább a kulturális örökségre és a turizmusra építenek. Ennek egyik legfontosabb eleme az Oravicabánya–Stájerlakanina vasútvonal, amely 1863-as átadásával Délkelet-Európa első hegyi vasútjaként vonult be a közlekedéstörténetbe.
Resicabánya még ennél is összetettebb történet.
Első pillantásra ez klasszikus hanyatlástörténetnek tűnik, de közelebbről nézve nem teljesen az, hisz a feldolgozóipar ma is a város legfontosabb gazdasági ágazatai közé tartozik, miközben az önkormányzat tudatosan próbál új szerepet találni az ipari örökségnek.
Az elmúlt években megújult a villamoshálózat jelentős része, új autóbusz-állomás épült, és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem is létrehozott kihelyezett tagozatot a városban.
A Bánságban ugyanakkor ma is akadnak olyan települések, amelyek továbbra is az ipar újjáéledésében látják a jövőt. Nándorhegyen (Oțelu Roșu) évek óta napirenden van az egykori acélmű újraindítása.
– de hogy a beruházás hosszú távon valóban új korszakot nyit-e a város életében, ma még nem lehet megmondani.
Erdélyben is többféle fejlődési pálya rajzolódik ki.
Talán kevés erdélyi település szemlélteti jobban a monoipari város fogalmát, mint Viktóriaváros. A Brassó megyei város gyakorlatilag a vegyipari kombinát miatt született meg: az 1940-es évek végén létrehozott Nitramonia köré épültek a lakótelepek, az intézmények, a teljes városi infrastruktúra, a gyár pedig évtizedeken át emberek ezreinek adott munkát. Sokáig zárt város volt, templom nélküli ateista város.
De a rendszerváltás után a stratégiai jelentőségű vegyi üzem fokozatosan leépült, privatizációk, csődeljárások és felszámolások követték egymást. A város lakossága jelentősen csökkent, és ma is jól látható, milyen nehéz új szerepet találni egy olyan településnek, amelynek létét szinte teljes egészében egyetlen vállalat indokolta.
Vajdahunyad neve ma elsősorban a helyi vár miatt ismert, amely az ország egyik leglátogatottabb műemléke. A turizmus kétségtelenül új lendületet adott a városnak, de ettől még nem vált kizárólag idegenforgalmi központtá,
Hasonlóan árnyalt Aranyosgyéres története is, ahol a Mechel Câmpia Turzii (Industria Sârmei) Románia egyik legfontosabb huzalgyártó vállalata volt, ma azonban már több, egymástól független cég működik az egykori iparterületen. A huzalgyártás nem tűnt el teljesen, de megjelentek mellette új tevékenységek is: elektronikai hulladékok újrahasznosítása, energetikai beruházások és kisebb ipari vállalkozások.
Tulajdonképpen ez különbözteti meg leginkább azokat a településeket, amelyek viszonylag sikeresen alkalmazkodtak az elmúlt három és fél évtizedhez azoktól, amelyek ma is keresik a helyüket, tehát nem az, hogy bezárt-e a gyár, hanem az, hogy volt-e mihez nyúlni utána.
De ahol sikerült új vállalkozásokat, szolgáltatásokat vagy akár az ipari örökségre épülő fejlesztéseket vonzani, ott a gyár története nem lezárult, hanem egy új fejezet kezdete lett.
A sepsiszentgyörgyi dohánygyár épülete műemlék
Fotó: Sepsiszentgyörgyi Önkormányzat
Apropó ipari örökség, ennek is érdekes útjai vannak, hisz míg a nehézipar monstrummaradványai az enyészet is alig tudja kikezdeni, azok a városok, melyek elsősorban nem az iparra fókuszálnak, napjainkban új lehetőségeket látnak a gyakran műemlék épületekben.
Amit a legjobban a sepsiszentgyörgyi Dohánygyár esete példáz, ahol ma a kultúráé, a civil kezdeményezéseké a főszerep (és ez a modell igen gyakori Nyugat-Európa városaiban is).
Az egykori ipari települések sorsa közötti különbséget nem csupán az határozta meg, hány munkahely szűnt meg, hanem legalább ennyire fontos volt, hogy a bezáró üzem mellett maradt-e más jelentős munkáltató, elérhető volt-e egy nagyváros, és voltak-e olyan intézmények vagy gazdasági ágazatok, amelyekre új fejlődési pályát lehetett építeni.
Például Kolozsváron is sorra meggyengültek vagy eltűntek a szocialista időszak meghatározó nagyvállalatai. A Nehézgépgyártó Kombinátot, vagyis a CUG-ot a rendszerváltást követően több társaságra bontották, amelyek közül több felszámolás vagy vagyonértékesítés alá került, az egykori ipari platform jelentős része fokozatosan elveszítette eredeti funkcióját, területének egy részén ma már lakónegyedek, kereskedelmi központok és új beruházások állnak. Hasonló átalakuláson ment keresztül a Clujana, a Tehnofrig, a Carbochim és számos más, korábban meghatározó vállalat is.
Kolozsvár mégsem vált válság sújtotta iparvárossá. Már a kommunista iparosítás előtt is Erdély egyik legfontosabb egyetemi, közigazgatási és kulturális központja volt, a rendszerváltás után pedig gyorsan fejlődött az informatikai, pénzügyi, üzleti szolgáltatási és kutatás-fejlesztési szektor is.
Arad története hasonló: a város ipari fejlődését hosszú időn át meghatározta az 1891-ben alapított vagongyár, amely különböző tulajdonosi és vállalati formákban több mint egy évszázadon át működött. A rendszerváltás után azonban Arad gazdasága fokozatosan diverzifikálódott, a városban egymás után jelentek meg az autóipari beszállítók, a kábelgyártók, az elektronikai vállalatok, a logisztikai központok és a nemzetközi ipari befektetők.
A megye legnagyobb foglalkoztatói között ma is több különböző ágazat vállalatai szerepelnek, ami jelentősen csökkenti annak kockázatát, hogy egyetlen nagyüzem sorsa az egész város jövőjét meghatározza.
Ahol több iparág, erős intézményi háttér vagy kedvező földrajzi fekvés biztosított alternatívát, ott a szerkezetváltás ugyan fájdalmas volt, de nem vált végzetessé.
Külön történetet jelentenek az erdélyi és partiumi cukorgyárak. Egy bánya vagy kohó bezárása elsősorban a közvetlen dolgozókat és a kapcsolódó vállalkozásokat érintette, a cukorgyárak eltűnése ezzel szemben egész mezőgazdasági térségek működését alakította át, hiszen a cukorrépa-termesztők elveszítették a közeli feldolgozót, a fuvarozók a megrendeléseket, a szezonális munkások pedig az idényjellegű megélhetésüket.
A gyár mellett külön munkástelep, az úgynevezett Botfalusi Cukorgyártelep alakult ki, vagyis itt valóban egy ipari üzem köré szerveződött egy új közösség.
A botfalui önkormányzat helytörténeti összefoglalója szerint 1922-ben 220 állandó és 1100 idényjellegű munkás dolgozott a gyárban, 1937-ben pedig 108 szakképzett, 148 képzetlen és mintegy 1500 szezonális alkalmazott kapcsolódott a termeléshez. 2010-ben, mint az egyedüli belföldi tulajdonú romániai cukorgyár, a romániai cukorkvóta 18,4%-át termelte.
A több mint százharminc éven át működő üzem aztán 2021-ben fizetésképtelenségi eljárás alá került, és leállította termelését. A gyár vagyontárgyait később értékesítették, majd 2022-ben új tulajdonoshoz került az iparterület, s bár az újraindítás lehetősége többször is felmerült, a termelés mindmáig nem indult újra.
ugyanis a község lakossága 2011 és 2021 között több mint ezer fővel nőtt, aminek oka nem a cukoripar újjáéledése, hanem Brassó közelsége és az erős elővárosiasodás. Sokan költöztek ide úgy, hogy továbbra is Brassóban dolgoznak.
A példa jól mutatja, hogy a gazdasági sokknak egészen más következményei lehetnek attól függően, hogy egy település milyen térségi kapcsolatokkal rendelkezik.
A gazdasági hazafiság egyértelmű bizonyítékának nevezte szerdán Florin-Ionuţ Barbu mezőgazdasági miniszter a marosludasi cukorgyár termelésének újraindítását.
Marosludason egészen másképp alakult a történet: az 1960-ban átadott cukorgyár évtizedeken át a város és a környező répatermesztő vidék egyik legfontosabb gazdasági szereplője volt. A francia Tereos csoport 2021 végén jelentette be az üzem bezárását, majd 2023 elején romániai befektetők vásárolták meg a gyárat, akik még ugyanabban az évben újraindították a termelést.
nem bontották le, nem alakították át más célra, hanem – jóval kisebb kapacitással ugyan – ismét működni kezdett. A vállalat ma már töredékannyi embert foglalkoztat, mint a szocialista időszakban, ugyanakkor ismét felvásárlási lehetőséget biztosít a térség cukorrépa-termesztőinek.
Nagyváradon ezzel szemben végleg lezárult egy korszak. A Pfeifer & Langen 2018-ban bezárta a város cukorgyárát, amellyel nemcsak mintegy kétszáz közvetlen munkahely szűnt meg, hanem a Bihar megyei cukorrépa-termesztők is elveszítették legfontosabb feldolgozóüzemüket. Maga a város azonban nem került válságba. Gazdasága már korábban is sokkal diverzifikáltabb volt annál, hogy egyetlen üzem bezárása alapjaiban rendítse meg. A veszteséget sokkal inkább a környező mezőgazdasági térség érezte meg, mint Nagyvárad egésze.
Az ipar nem tűnt el, csak átalakult, egészen másként működik, mint negyven évvel ezelőtt.
Brassóban, Nagyszebenben, Aradon, Kolozsváron vagy Szatmárnémetiben autóipari, gépipari, elektronikai és repülőgépipari vállalatok százai működnek, miközben Kudzsirban ma is meghatározó a fegyvergyártás, Zernyesten és Resicabányán pedig a feldolgozóipar továbbra is a legfontosabb foglalkoztatók közé tartozik.
Az Országos Statisztikai Intézet 2025 eleji összesítése szerint a közép-romániai fejlesztési régióban – amelyhez Brassó, Szeben, Maros, Fehér, Kovászna és Hargita megye tartozik – a foglalkoztatottak 36,9 százaléka az iparban és az építőiparban dolgozott, míg az északnyugati régióban ez az arány 35,1 százalék volt.
Az viszont alapvető különbség a rendszerváltás előtti időszakhoz képest, hogy ma már nem egy-egy óriáskombinát ad munkát több ezer embernek, hanem ipari parkokban működő, sokszor külföldi tulajdonú közép- és nagyvállalatok tucatjai osztoznak ezen a szerepen.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A magyar kormánynak kötelessége a határon túli magyarok jogainak képviselete, ami azt is jelenti, hogy ezekből a jogokból nem lehet elvenni – hangsúlyozta Tarr Zoltán Fehéregyházán.
Az erdélyi magyar szellemi, kulturális, politikai és egyházi vezetőkkel találkozik a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter, Tarr Zoltán.
A medvék és a vaddisznók ma már nemcsak az erdőkben, hanem a hírekben is állandó szereplők, lapunk is gyakran beszámol arról, hogy erdélyi városok utcáin kóborolnak.
Csaknem egy hónappal a támadás után elfogták annak a kolozsvári rablási kísérletnek a feltételezett elkövetőit, akik egy interneten meghirdetett hangszer megszerzése érdekében brutálisan bántalmaztak egy 20 éves fiatalembert.
Tusnádfürdő határában került életveszélyes helyzetbe Földes András budapesti újságíró, aki saját beszámolója szerint egy esti futás során többször is szembetalálta magát egy támadó barnamedvével.
Idén is rengeteg kérdés érkezett Orbán Viktorhoz a közönség részéről a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban. A Fidesz elnöke üzeneteket is kapott, például azt, hogy „az Olt nem táplálja a Tiszát”.
Menthetetlen, bukott maffiafőnökkel foglalkozni felesleges – reagált Magyar Péter miniszterelnök a Facebook-oldalán Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, volt kormányfő Tusnádfürdőn szombaton elmondott beszédére.
Az erdélyi magyarság fogyására figyelmeztetett, az Orbán-kormány nemzetpolitikáját méltatta és a jelenlegi geopolitikai helyzetben Márton Áron egykori erdélyi püspök példájának követését ajánlotta a résztvevők figyelmébe Tusványoson.
A demokrácia és a jogállam felszámolása Magyarországon ma a kizárólagos hatalomgyakorlás érdekében történik - jelentette ki a Fidesz elnöke szombaton a 35. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban (Tusványos) mondott beszédében.
Hatalmas érdeklődés övezi Orbán Viktor hagyományos előadását a 35. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban. Szombaton délelőtt teljesen megtelt a tusnádfürdői rendezvénynek otthont adó kemping nagyszínpada előtti placc.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!