„Pici részigazságokból hatalmas történetek” – Bandi István történész az erdélyi magyar értelmiség múltjának feltárásáról (1.)

és 1944 után is az maradt, akkor a források alapján figyelemmel kísérjük a szereplők magatartás-változását.

Rajtuk keresztül azt a mélyreható társadalomtörténeti cezúrát vizsgáljuk, amely az egész erdélyi magyarságot érintette. Ez a strukturális változás komoly kihívás elé állította az értelmiséget, hiszen elvárásszerűen ők a legnagyobb társadalmi felelősséggel felruházott réteg – körükből kerülnek ki a véleményvezérek, a meghatározó személyiségek, és általában hozzájuk igazodik a közösség.

A módszertan alapvetően levéltári forrásfeltárásra épül, ám az igazi tudományos nóvumot az adja, hogy az eddig teljesen ismeretlen, elzárt állambiztonsági források bevonásával képesek vagyunk egy merőben új olvasatot adni az eddig statikusnak hitt társadalmi szegmensekről és hálózatokról.

• a feltárt operatív iratokat szigorú forráskritika alá vetjük,
• és komparatív módon összevetjük a korszak más dokumentumaival,
• például az ego-dokumentumokkal – naplókkal, emlékiratokkal –
• és a fennmaradt kéziratos hagyatékokkal.

Ehhez a rekonstrukciós munkához olyan jelenkorkutatókra van szükség, akik nemcsak anyanyelvi szinten értik az állambiztonsági zsargont és a román nyelvű bürokratikus forrásanyagot, hanem rendelkeznek a hálózati működésmódok elemzéséhez szükséges forrásértékelési gyakorlattal is. Ez a szakmai-módszertani jártasság a projekt hitelességének elengedhetetlen feltétele.

Viccesen szoktam mondani a kollégáknak, hogy az állambiztonság működését legalább általános iskolai szinten ismerni kell – a gyakorlati tapasztalattal aztán ez a tudás folyamatosan bővül, és akár egyetemi szintre is fejlődhet.

– Ön hol érzi magát ezen a skálán?

– Az anyag még nekem is mindig tartogat meglepetéseket. Ha mindenképpen minősítenem kellene magam, akkor azt mondanám: a román–magyar viszonnyal és az erőszakos állami intézkedésekkel – a kitelepítésekkel vagy a román szakirodalomban tömeges elhurcolásként említett 1951-es deportálásokkal – már az 1990-es évek vége óta foglalkozom.

Állambiztonsági ügyekkel a kétezres évek közepétől kezdve dolgozom, magukkal a román állambiztonsági iratokkal viszont hivatalosan 2014-ben kezdtem el foglalkozni, mint a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kiküldött munkatársa és megbízott kutatója.

korábban írtuk

Mi volt a „filaj”? – Azt is rögzítette a Securitate, hogy a megfigyelt hány percig nézett egy kirakatot

Hogy miként működött a gyakorlatban a kommunista Románia titkosszolgálatának megfigyelési gyakorlata – erről tett közzé szerdán bejegyzést a közösségi oldalon a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS).

– És hogyan kell elképzelni, milyen mennyiségű iratanyagot kell átvizsgálni?

– A bukaresti CNSAS – vagyis a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – levéltárában őrzött iratok mennyisége papíralapon nagyjából 25–30 kilométert tesz ki. Ehhez jön még egy sajátos duplikáció. Nem egyszerű másolatokról van szó: bizonyos dossziék egyes részeit mikrofilmre vették, miközben a papíralapú eredetit – a titkos ügyiratkezelés szabályai szerint, helyhiány miatt – hivatalosan megsemmisítették. Erről persze jegyzőkönyv készült, így tartalmilag pontosan rekonstruálható, mi semmisült meg, maga a szöveg pedig megmaradt a mikrofilmen.

Ennek a hatalmas mennyiségnek a legkevesebb mint 10%-a magyar vonatkozású, ami azt jelenti, hogy nagyjából 4 kilométernyi iratanyagot kell átfésülnünk.

Csendes László ugyan tagja a vezető testületnek, a kollégiumnak, de ő a CNSAS szabályozása szerinti feladatokat lát el, nem pedig levéltárosi feldolgozó munkát végez. Vagyis hivatalosan senki sincs államilag delegálva a magyar vonatkozású iratok feldolgozására. Ez a gigantikus feladat gyakorlatilag teljesen a magyar anyanyelvű történész kollégák önkéntes vállalására hárul.

Ez a helyzet egyébként könnyen ellenőrizhető is: a CNSAS hivatalos honlapján bárki által megtekinthető nyilvános adatbázisban, amely pontosan mutatja, kik kaptak eddig minősített kutatói engedélyt. Az eddigi magyar kutatási projektek száma parányinak számít.

Ami viszont minket, történészeket érint, az a minősített kutatói státusz. A törvény értelmében akkreditált kutatónak minősülnek a felsőoktatási intézmények és kutatóintézetek munkatársai, a doktoranduszok, de akár azok a magánszemélyek is, akik igazolható tudományos projekten dolgoznak. A folyamat szigorúan szabályozott: először be kell nyújtanunk egy részletes kutatási tervet a CNSAS Kollégiumához, amely rögzíti a pontos témát – a mi esetünkben például az erdélyi magyar értelmiség megfigyelését.

Miután a Kollégium jóváhagyja az akkreditációt, következik a második, már operatív fázis: konkrét névsorokat adunk le – például Méliusz József, Balogh Edgár, Kós Károly vagy Tamási Áron nevét –, a levéltári igazgatóság pedig elvégzi a számítógépes és a kartonozott keresést. Ha találnak anyagot, kijelölnek egy időpontot, mi pedig a CNSAS bukaresti vagy területi kutatótermében tanulmányozhatjuk a dossziékat.

korábban írtuk

„Olvassunk Méhes Györgyöt, de ne legyenek róla elnevezett díjak” – Balázs Imre József irodalomtörténész az író ügynökmúltjáról

Nem befolyásolja a kollaboráns múlt felszínre kerülése Méhes György esetében az író által betöltött irodalomtörténeti helyet Balázs Imre József irodalomtörténész szerint.

– A kutatás alapvetően Méhes György ügynökmúltjának fényre derülésétől indult ki, azzal a céllal, hogy feltérképezze, az erdélyi magyar értelmiség köreiből ki minősíthető a mai fogalmaink szerint ügynöknek.

– Ezt a megfogalmazást tartalmilag mindenképpen pontosítanunk kell, mert a jogi, a történelmi és az alapítványi célokat nem szabad összemosnunk. Kezdjük azzal, hogy a kutatási programot nem a Méhes–Nagy Alapítvány végzi, az alapítvány „csupán” a független szakmai és kutatói hátteret, illetve a finanszírozást biztosítja ehhez a hatalmas munkához.

Az alapító, Nagy Elek valóban azért döntött a program támogatása mellett, mert kiderült, hogy édesapja – a Méhes György írói néven ismert Nagy Elek – érintett volt a Securitate irataiban.

Éppen ellenkezőleg: ahhoz, hogy egy-egy egyéni szerepet reálisan és elfogulatlanul láthassunk, a teljes erdélyi értelmiségi társadalom hálózatát, a teljes kontextust meg kell ismernünk.

Ráadásul az, amit a köznyelv és a sajtó pongyolán „ügynöknek” nevez, a román törvények szerint nagyon is precíz kategóriákra oszlik.

A független történészekből álló munkacsoport nem jogi ítéleteket hoz, hanem azt a komplex képet vizsgálja, amit ezek a források tükröznek. De látni kell: ez valójában egy, a korszak hatalmi szándékát végrehajtó szervezet célirányos tevékenységét rögzítő iratokból kirajzolódó kép.

– Ha távolabb lépünk az egyedi esetektől: a nyilvános nyilatkozatok alapján mi a tágabb célja a tényfeltáró munkának, és mit akar elérni a Méhes-Nagy Alapítvány ezzel a hatalmas programmal?

– Ez a legfontosabb kérdés, mert a program messze túlmutat az egyéni érintettségeken. Maga az alapító, Nagy Elek is világossá tette a nyilvánosság előtt: a múlt pontos és elfogulatlan feltárása nélkül nem lehet hiteles jövőt építeni. Az alapítvány és a szakmai bizottságunk legfőbb célja nem a szenzációhajhászás vagy a megbélyegzés, hanem a romániai magyar közösség közös történelmi emlékezetének a gazdagítása és megtisztítása.

ezeket a kettétört vagy éppen kényszerpályára kényszerített életutakat. Az alapítvány azt szeretné, ha a mai nemzedékek tiszta képet kapnának arról, milyen morális és egzisztenciális nyomás alatt kellett alkotnia az előttünk járó generációnak.

A második, befejező részt hamarosan közöljük.