
Fotó: Veres Nándor
JEGYZET – Koronavírusos vagyok. Ezt eddig is tudtam, mert a barátnőm is az, akivel szép napokat töltöttünk együtt szeptember második hétvégéjén. A tünetek ezelőtt nyolc nappal jelentkeztek, enyhe fejfájás és egy minimális hőemelkedés kíséretében. Felelősségteljes állampolgárként azon nyomban bezárkóztam otthonomba, és vártam a fejleményeket.
2020. szeptember 24., 19:092020. szeptember 24., 19:09
Még aznap délután aludtam egy bő órát, majd úgy ébredtem, mint akit kicseréltek. Láz, fejfájás és bármiféle rosszullét nélkül. Sima megfázásra gyanakodtam ezután vagy másfél napig, amíg kezdtem nem érezni az ízeket. Majd a szagokat sem.
Másnap délelőtt legkésőbb 10-re ígérték a tesztembert, aki majd mintát vesz. Már 8 órakor puccba vágtam magam, és vártam, hogy négy nap után végre embert láthatok testközelből. 10-re persze nem ért ide, majd 11-re sem, de még délben is várakoztam. Ezután gyors telefon a sürgősségre, hogy ugyan biza, ne feledkezzenek meg rólam.
Fél kettő körül megérkezett a „hóember”, majd megerőszakolva mindkét orrlyukamat, bő két perc múlva elvitte a váladékom. Még aznap estére, legkésőbb másnap reggelre ígérte az eredményt.
Rám nem jellemző módon türelmesen vártam vasárnap, sőt egész hétfőn. Visszajelzés semmi. Kedd délelőtt már belém bújt a kisördög, így ismét telefonáltam a 112-nek.
Itt már majdnem én is azt hittem, hogy valami csoda történt. Magamban azért mégsem zártam le ennyivel, eldöntöttem, hogy kiülöm itthon a 14 napot, mert ennyivel tartozom másoknak és másokért. És mennyire jól tettem.
Két percig köpni-nyelni nem tudtam, majd ezután is csak káromkodni. Ezúton is elnézést kérek azokért a kifejezésekért a doktornőtől, akivel telefonon beszéltem. A nem éppen szalonképes monológom után megtudtam, hogy „rossz helyen nézték a táblázatot”, innen a baki. Emiatt pedig úgy éltem másfél napig, hogy én aztán semmire és senkire nem vagyok veszélyes. A hiba okáról szinte semmi egyebet nem tudtam meg, egyetlen „sajnálom”-ot vagy egy „elnézést kérek”-et sem kaptam.
Hála Istennek, teljesen tünetmentes vagyok, csak mérhetetlenül szomorú és elkeseredett.
Vajon mi lett volna, ha megbízom abban az egészségügyi rendszerben, amely elméletileg a mi jóllétünkért működik, és azon fáradozik, hogy a jelenlegi vírushelyzet minél hamarabb lecsengjen? És hogy nézhet tükörbe az az egészségügyi alkalmazott, aki kétszer mondta nekem, hogy éljem szabadon az életem, mert negatív vagyok?
Választ ezekre valószínűleg sosem kapok, jelenleg csak az vigasztal, hogy egy egészséges emberrel történt meg mindez. Illetve, hogy holnap végre érezni fogom a rakott krumpli ízét, amire már oly régóta vágyom.
Miközben a pártok képviselői arról beszélnek, hogy bátran állnak az esetleges előre hozott választások elé, egy-két kivétellel elmondható, hogy annyira hiányozna nekik, mint az egyszeri Georgescu-rajongónak egy LMBTQ-érzékenyítő tanfolyam.
Betelt a pohár a Bukarestbe sereglett állattartók körében, akik úgy érzik, zsákutcába jutott az ágazat. A tragikus helyzeten semmit nem változtat, hogy a tüntető gazdákhoz csapódott néhány tucat huligán összetűzésbe került a rendfenntartókkal.
Ahogy eljött az ősz, két, Ukrajnát érintő fontos témában is új fejlemények történtek: ha döcögősen is, de úgy tűnik, elindult a kisebbségek jogainak helyreállítása, közben pedig újraindult az amerikai békeközvetítés Moszkva és Kijev között.
Mit láthat a szeptember 7-én a tizenkettedik osztályt megkezdő, azaz a felnőttkor, a romániai felnőtt társadalom kapujában álló fiatal, ha kicsit visszatekint országa élére?
Hazatér a diaszpórában élők egy része. Nem tömeges jelenségről van szó, de a fogadásukat segítő „kupaktanácsok” megalakulása jelzi, hogy az önkormányzatok és állami hivatalok már számolnak ezzel. Kérdés, hogy a hazatértek közül hányan maradnak itthon.
Ha másban nem is, egy dologban biztosan jól teljesítenek a romániai pártok: a politikai káosz és instabilitás fenntartásában verhetetlennek bizonyulnak.
Futballszurkolóként nem tartom ördögtől való pazarlásnak, ha önkormányzatok százezreket, akár milliókat költenek nagy múltú helyi focicsapatokra. Azonban ez így nem mehet tovább.
Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája után országszerte megemlékezésekkel és katonai tiszteletadással hajtottak fejet a mohácsi csata áldozatai előtt.
Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket.
Továbbra is tapasztalható, hogy a választások óta szakadék húzódik az erdélyi és a magyarországi társadalom jelentős része között, ám az árok betemetése nem reménytelen – abban ugyanakkor jelentős szerep hárul az új magyar kormányra.
2 hozzászólás