A Babeș-Bolyai Tudományegyetem központi épülete Kolozsváron
Fotó: Jakab Mónika
Ki és milyen jogon mondott le az állami egyetem igényléséről, és hogyan indokolja ezt a képtelen behódolást?
2023. május 21., 14:452023. május 21., 14:45
2023. május 21., 14:542023. május 21., 14:54
Elégedetten kommentálták a bukaresti parlament egyes magyar tagjai a mostani tanügyi törvénytervezet számunkra kedvező cikkelyeit – ezért is fogadtuk megütközéssel, hogy
Lipsește cu desăvârșire! (Teljes mértékben hiányzik – szerk. megj.)
Lemondott-e róla törvényhozási képviseletünk? – kérdi az ember jókora csodálkozással. Hiszen a korábbi három évtized eme igény hangoztatásától volt viharos nemegyszer, s kétely nem fér hozzá, hogy egy ilyen csúcsintézmény jelenthetné az áhított kulturális önrendelkezés egyik legfontosabb oszlopát. S erre a Bolyai Tudományegyetem 1959-es felszámolása óta mint legnagyobb kisebbségi sérelmünkre tekintünk.
Nem volt égbekiáltó jogfosztás, ami akkor történt, méghozzá – szemtanúk szerint – magának a későbbi diktátornak a vezénylete alatt?! Nem érett volna meg az idő és a román jogállam arra, hogy ezt a nyilvánvaló diszkriminációt jóvátegye és végre biztosítsa azt az oktatási jogot, mely ma az Európai Unióban tucatnyi, nálunk kisebb népcsoportnak magától értetődő természetes intézményét működteti? Biztosítván ifjai és tudósai számára az esélyegyenlőséget a tudás elsajátításában és a tudományok művelésében.
Ki meri azt állítani, hogy a vásárhelyi orvosi magyar tagozata vagy pláne a kolozsvári BBTE „magyar vonala” optimális jogállapotot és kedvező mindennapi gyakorlati lehetőségeket nyújt nem a minapi tiltásokhoz, és gáncsoskodásokhoz, hanem a mai pozitív európai példákhoz képest?
Hogy az anyaország iparkodott kiígazítani és pótolni a hazai jogállapotnak ezt a hiányosságát – az nem jelentheti azt, hogy eme múlhatatlan adósságát államunknak nem kell törlesztenie polgárai egy csoportja felé.
B. Kovács András
A szerző Sepsiszentgyörgyön élő újságíró, író
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Történelmi fordulóponthoz érkezett a hírfogyasztás. A kérdés már nem csak az, hogy hol olvassuk a híreket, hanem akarunk-e még egyáltalán szembenézni velük.
Egyetlen félreértelmezett hír is elég ahhoz, hogy egy reményvesztett közösségben újra fellobbanjon a remény. Parajd esetében azonban a valóság ismét józanítóbbnak bizonyult a politikai diadaljelentéseknél.
A történelem nemcsak hősökről, hanem árulókról is szól, mégha igencsak keveset emlegetjük őket. A sport világában is beszélhetünk eredményességről és eredménytelenségről egyaránt, sztárokról és – antisztárokról.
Sportújságírók, szakírók, futballszurkolók körében jó ideig témát szolgáltat még a hétfőre virradóra befejeződött, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett labdarúgó-világbajnokság.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!