Legyenek megszorítások, csak mi ússzuk meg!

Olyanokra, amelyekről a versenyszféra munkavállalói nem is álmodhatnak – lásd a különféle veszélyességi pótlékok, a nehezen meghatározható pszichológiai stresszért járó pluszjuttatás vagy az üdülési utalványok, még ha azok értékét felére csökkentették is.

Sokan és sokféleképpen érveltek amellett, hogy miért volt szükség ezekre a juttatásokra, illetve hogy miért túlzóak azok a kijelentések, hogy Romániában túl sokan állnak a közszféra alkalmazásában.

A pótlékok kapcsán azt hozták fel, hogy azok révén lehetett növelni a közalkalmazotti béreket a korábbi megszorítások során bevezetett bérsapkák idején.

A közalkalmazottak száma kapcsán pedig egyesek arra hívják fel a figyelmet, hogy a hasonló méretű országokhoz képest

Mindkét érv elfogadható – azonban az igazság ebben az esetben is valahol félúton van.

Mindenkit megillet a méltányos fizetés, aki tehetségét és hozzáértését valamely intézmény gördülékeny működésének szolgálatába állítja.

Ugyanakkor – méltányosság ide, alacsony munkavállalói arány oda – az is köztudomású, hogy sok esetben nem a hozzáértés, hanem a politikai lojalitás vagy a rokoni, baráti kapcsolatok nyomán kerültek egyesek közalkalmazotti státusba.

Eleve kérdéses, hogy szükség van-e egyáltalán a jelenleg létező összes állami hatóságra, amelyek közül egyesek párhuzamosan működnek, és részben vagy szinte teljes egészében ugyanazt a feladatkört látják el, a különböző tanácsadó testületekre, amelyek sok esetben kényelmes szinekúrákat jelentettek egyesek számára.

Ezek létjogosultsága pedig pláne megkérdőjeleződik abban a helyzetben, amikor az ország rekord mértékű, 9,3 százalékos költségvetési hiányt halmozott fel, mivel a kiadások folyamatosan meghaladták a bevételeket, és a büdzsén továbbra is akkora lyuk tátong, hogy annak befoltozására a költekezés jelentős visszanyesése nélkül semmilyen remény sincs.

Így azok ideiglenesnek ígért csökkentése jelen súlyos körülmények között indokoltnak tűnik – persze csak azzal együtt, hogy – arányok ide vagy oda – az állami apparátust is visszanyessék az indokolt méretűre, és a vezetői fizetéseket is hozzák olyan szintre, amely megfelel az ország gazdasági lehetőségeinek.

És ami még fontosabb: ezzel együtt a hosszú évek óta a figyelem középpontjában álló különleges nyugdíjakat is meg kell nyirbálni, hiszen azokat a politikum eleve azért találta ki, hogy általuk megszerezze az igazságszolgáltatás lojalitását és jóindulatát, majd lassan egyéb befolyásos körökre is kiterjesztette őket.

Csakhogy, amint már említettük, az érintett közszolgák jelentős része úgy érzi, hogy a megszorítások mindenki másra vonatkozhatnak, de rá nem.

Az adóhatósági dolgozók a veszélyességi pótlék megvonása miatt a nyugdíjak és bérek kifizetését szolgáló folyamatok bojkottálásával fenyegetőznek, lázadoznak a bírósági írnokok is, de maguk a bírák és ügyészek is, mondván: a béreik és kiemelt összegű nyugdíjuk, valamint a más kategóriákhoz képest alacsony – 60 éves – nyugdíjkorhatár nem privilégiumok, hanem arra teljes mértékben rászolgáltak.

Egyes értesülések szerint az is

ám ezt az érintettek gyorsan cáfolták – ha másért nem, már csak azért is, mert az ügy nyilvánosságra került.

Mindehhez még hozzáadódott az alkotmánybíróságról kiszivárgott hír, miszerint a három, lejáró mandátumú alkotmánybíró számára még a jelenlegi, katasztrofális pénzügyi helyzetben is megítélnék a törvény által lehetővé tett, hathavi illetménynek megfelelő, 180 ezer lej összegű „búcsúajándékot”.

Persze tudjuk, hogy szerzett jogokról lemondani nem könnyű.

De a közalkalmazotti státus „békeidőben”, amikor az ország gazdasága jól prosperál, olyan privilégiumokkal jár, amelyeket a versenyszféra dolgozói nem élvezhetnek – viszont optimális esetben utóbbiak termelik meg a biztosításukhoz szükséges pénzt.
Amikor viszont gazdasági vészhelyzet van, akkor jogos elvárás, hogy ezen privilégiumok egy részétől ideiglenesen eltekintsenek.

Ehhez képest most fenyegetőzéseket és trükközéseket látunk egyes érintett körök részéről.

Mindehhez ráadásul hozzáadódik a különleges nyugdíjak abszurd helyzete:

így nem meglepő, hogy eddig mindig alkotmányellenesnek találták a saját különnyugdíjuk megvonását vagy csökkentését célzó törvényeket.

Mindeközben azon munkavállalók, akik nem a közszférában dolgoznak, és alapfizetésüket nem egészíthetik ki pótlékokkal, a nadrágszíj megszorítására készülnek a deficit lefaragását célzó áfa- és egyéb adó- és illetékemelések miatt, amelyekhez a villanyáram ársapkájának hihetetlenül „jól” időzített eltörlése is hozzáadódik, ami nem csupán a saját villanyszámlájukat növeli majd közel kétszeresére, de minden egyéb termék árában is visszaköszön, hiszen a cégek simán beleépítik majd az árakba a drágább árammal járó költségeket.

Hiszen ha azok, akik kiemelt felelősségű tisztséget töltenek be, pláne akik azért felelnek, hogy az ország minden intézménye alkotmányosan, a demokrácia játékszabályait követve, méltányosan működjön, ilyen példával járnak elől, ha a legmagasabb szinten megpróbálnak kibújni a megszorítások alól, és trükköznek, akkor mégis hogyan várják, hogy a vállalkozói szféra és az „egyszerű” polgárok szintjén ne próbálják elkerülni a megszorítások hatásait, és visszaszoruljon az adóelkerülés, az áfatrükközés?