Fotó: Székelyföldi Közpolitikai Intézet
Számunkra a székely tömb (vagy az azon kívüli települések, közigazgatási egységek, ahol nagyobb számban élünk) az asszimilációs nyomás ellensúlyozásának vagy kivédésének eszközeit nyújtja.
2023. október 29., 09:002023. október 29., 09:00
Folyik a Brassótól keletre és északra évszázadokig fennálló nyelvhatár feljebb szorítása, tucatnyi településen fordul meg az etnikai arányszám napjainkban. Kimondott kedvezményekben részesülő új lakók érkeznek a székely falvakba és városokba is, mint Aldoboly, Illyefalva, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Lisznyó, Bikfalva, Zágon, és tucatnyi más település példája igazolja.
Mielőtt lemondanánk róla, érdemes lenne elgondolkodni azon, van-e értelme a székelység eddigi történelmi létkerete, a 450-nél is több települést felölelő tömbszerű földrajzi egysége megvédésének az általa 75-85 százalékos többségben belakott 13 ezer négyzetkilométeren? Leszakított nemzetrészként ehhez ragaszkodnunk természetes lenne, de kisebbségként – amiként az utódállamok kezelni kívánnak bennünket – sem lehet mindegy számunkra e kérdés megválaszolása.
Az ezer éves erdélyi történelem párhuzamos társadalmakra épülő szerkezetének egyik utolsó rekvizituma a székely tömb és az azon túli erdélyi magyar településhálózat maradványa, s a szórványba szorult közösségek meggondolkodtató létfeltételei, a Szászföld felszámolásának tanulságai mindenképp figyelembe veendők a kérdés elemzésekor. Erős homogenizációs törekvések jellemezték az 1918 utáni (és előtti) román állampolitikát, s érdemes megvizsgálni, az 1989 utáni gyakorlat nem ezek folytatásáról árulkodik-e.
Akik végiglaktuk Románia több régióját, és végül a Székelyföldön kötöttünk ki, nyugodtan tanúsíthatjuk, hogy az ún. kisebbségi jogok itt annak köszönhetően érvényesülnek viszonylagosan akadálytalanul, hogy azok mögött a helyi magyar többség természetes hátteret képez. Hiába szólnak nyelvi egyenjogúságról ott, ahol egy kétnyelvű helységnévtábla kihelyezése három évtizedes, hol ide, hol oda hullámzó viták állandó tárgya, s hiába a jogszabály, idegeket nyű el és egész emberöltőket tölt ki az érvényesítésével kapcsolatos politikai hercehurca.
Nemzeti hovatartozását, anyanyelve kényelmét, ügyintézése akadálytalanságát, kollektív érzelmeit igazából saját közössége szabadságában képes megélni az egyén, s akkor a bajkeverők, az elnyomásból hasznot húzni kívánó többségi elit és közember elfogultságainak kártételeiről még nem is szóltunk.
Számunkra a székely tömb (vagy az azon kívüli települések, közigazgatási egységek, ahol nagyobb számban élünk) az asszimilációs nyomás ellensúlyozásának vagy kivédésének eszközeit nyújtja. Ettől véd meg és nyújt egy olyan közérzetet, melyben a nemzeti egyenjogúság kölcsönösségéről is elfogulatlanul elgondolkodhatunk, keresve a sokat emlegetett méltányos történelmi kiegyezés útját-módját.
No de a két világháború közti vagy a kommunista államnacionalizmus idején dívó leplezetlen kisebbségi elnyomásnak (kultúrzóna, iskolák felszámolása, tannyelvcsere kierőszakolása, monstruózus választási csalások, vagy az utóbbi diktatúra embertelen szörnyűségei, például a magyar végzős értelmiségiek erőszakos elszakítása közösségeiktől, a sajtó ellehetelenítése) van-e ma folytatása? Például folyik-e a Kisebbségi Charta paragrafusai által tiltott fellazítása a tömbnek, a nyílt betelepítés után egy leplezett kísérlet az etnikai arányok megváltoztatására, a többségiek beköltözésének megkönnyítése például térítésmentes lakás- és házvásárlási segélyek osztogatásával, vallási térítéssel, kolostori hálózat terjesztésével, alapítványi és állami támogatások nem kisebbségieket favorizáló új rendszerének meghonosításával? Magyarán a pozitív diszkrimináció lényegéből való kiforgatásával?
Milyen demokrata lesz abból a polgárból, aki pusztán többségi mivoltának köszönhetően lesz háztulajdonosa és lakója, szavazatával választója egy olyan településnek, melynek mai rendjébe nemhogy beilleszkedni nem kíván, de azt ellenséges közegnek tartja?
Identitásjegyeink a székely tömb körülményei közt emberi módon a maguk kiegyensúlyozottságában bontakozhatnak ki, ezért e történelmi alkotás védelméről lemondani vétek lenne. Nem egy európai pozitív példa kínálja magát követésre Dél-Tiroltól az Aaland-szigetekig és a belgiumi németekig, hogy társaikat most ne soroljuk, s kéri ezt a székelység mai impozáns lélekszáma is.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!