VEZÉRCIKK – Bár a szerdai bizalmi szavazáson az előre sejthető eredmény született, hiszen a bizalmatlansági indítványt benyújtó ellenzéknek nem sikerült megbuktatnia a kormányt, a szavazás körülményei mégis érdekessé teszik az eseményt, különösen Klaus Johannis államfő egy nappal korábbi parlamenti beszédének fényében.
2017. február 09., 22:472017. február 09., 22:47
A kormányoldal ugyanis mintha nem lett volna annyira magabiztos, amennyire stabil parlamenti többsége feljogosította volna. Erre enged következtetni az a tény, hogy a koalíció két tagja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) vezetői megtiltották a két párt honatyáinak, hogy részt vegyenek a szavazáson.
Előfordulhat, hogy mindezzel csupán időt akartak spórolni, azonban mégiscsak úgy tűnik, mintha nem bíztak volna abban, hogy a képviselők és a szenátorok egy része – lévén a voksolás titkos – nem szavaz át. Vagyis attól tartottak, hogy saját kormányuk megbuktatására voksolnak.
Ez a „kamikazeakció” érthető is lett volna, hiszen a büntető törvénykönyv előzetes bejelentés nélküli, késő esti, gyaníthatóan a korrupt politikusok megmentését szolgáló módosítás nyomán óriási a közfelháborodás bel- és külföldön egyaránt, miközben az utcán százezrek tüntettek és tüntetnek a rendelet visszavonása után most már a kormány lemondását követelve. Az EU és a külföldi partnerek – az Egyesült Államoktól kezdve Nagy-Britannián át Németországig –, illetve a külföldi beruházók képviselői ugyancsak kemény hangon ostorozták a kormányt a lépés miatt, amely szerintük visszavetheti a korrupcióellenes küzdelmet.
Ezt a hangulatot használta ki Klaus Johannis államfő, aki egyszemélyes ellenzékként bátorította a tüntetőket, majd ment el a parlamentbe, ahol ultimátumot adott a PSD-nek, mondván: oldja meg a saját maga által okozott válságot, különben ő hív össze a helyzet megoldását célzó egyeztetést. Közben egy meglehetősen enigmatikus üzenetet is megfogalmazott. Eszerint a sürgősségi rendelet visszavonása és az igazságügy-miniszter menesztése túl kevés, az előre hozott választások kiírása viszont túl sok lenne.
Ez elvileg arra vonatkozhat, hogy a kormány lemondását kérte. Csakhogy az érdemi változáshoz ez is kevés lenne. Mert igaz ugyan, hogy eltűnnének a színről azok, akik közvetlenül politikai felelősséget viselnek a botrányért, azonban a közvetett felelősök, Liviu Dragnea, a PSD és Călin Popescu-Tăriceanu, az ALDE elnöke a helyén marad. Márpedig az ellene választási csalás miatt született jogerős ítélet nyomán a miniszterelnöki tisztségtől eleső Dragnea egyértelműen közölte: a kormányt ő irányítja. Vagyis ha Grindeanu menne, és új kormányfő jönne helyette, akkor is Dragnea húzogatná a szálakat, bár tény, hogy a kormány bukása éppen ezért számára is jelentős presztízsveszteséget jelentene.
Igazi változást Dragnea elmozdítása hozhatna, ami azért jelenleg még kevésbé valószínű, de akár erre is utalhatott Johannis, amikor azt mondta a parlamentben: erős kormány kell, nem olyan, amely félénken teljesíti a pártbeli utasításokat. Dragnea minden esetre inkább nem kockáztatott – hiszen a sürgősségi rendelet, illetve annak elfogadási módja miatt a párt magas rangú tagjai is bírálatokat fogalmaztak meg – ezért vette elejét annak a lehetőségnek, hogy saját honatyái buktassák meg a valójában általa összeállított és kontrollált kormányt, megingatva ezzel az ő hatalmát is.
Egy csapást így is elszenvedett: Florin Iordache igazságügy-miniszter „önkéntes” lemondása kudarc számára, mivel sajtóértesülések szerint az alkotmánybíróság által meghozott, a kormány számára kedvező döntések nyomán ellenezte a menesztését, azonban a tárcavezető felmentését már korábban beígérő Sorin Grindeanu kormányfő csak azért is kikényszerítette a távozását.
Bármi is történt a színfalak mögött, a szavazás bojkottja úgy is értelmezhető, hogy a kormánypártok vezetői úgy érzik, nem bízhatnak alárendeltjeikben, féltik a hatalmukat, de meghátrálni sem akarnak. Ez pedig azt vetíti előre, hogy Johannis mindent megtesz majd, hogy gyengítse a pozícióikat. Vagyis – már csak azért is, mert az alkotmánybíróság nem hajlandó érdemben vizsgálni a vitatott rendeletet, hogy egyértelmű döntést hozzon arról, alkotmányosan járt-e el a kormány vagy sem – nemigen számíthatunk a kormányoldal és az államfő közötti konfliktus csitulására.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Január 3-a, vagyis a venezuelai elnök mandátumának idő előtti lezárultát eredményező amerikai „rendészeti akció” óta a maga teljes valójában csodálható meg a 19. századi Monroe-elv áramvonalas, a 21. század követelményeihez igazított 2.0-s verziója.
szóljon hozzá!