De most komolyan, mire jó nekünk egy olimpiai arany?

Jelen sorok szerzője többször is látta azt a megjegyzést, hogy a kenyér ára nem csökken attól, hogy valaki néhány századdal rövidebb idő alatt futja le a száz métert, másvalaki terjedelmes bejegyzésben magasztalta az osztrák vasút minőégét, összehasonlítva azt a magyarral, nem elmulasztva hozzáfűzni, hogy az osztrák vasút annak ellenére is jobb, hogy az osztrákok egyetlen aranyat sem nyertek, mi meg hatot is.

Természetesen tudjuk: az ilyen megjegyzések jelentős hányada politikai indíttatású, ellenzéki érzelmű polgárok – vagy az esetek többségében inkább „bértrollnokok” – vetik őket képernyőre, a lumpenproli mentalitás táplálásával felkorbácsolandó a sportot közismerten kiemelt ágazatként kezelő kormány elleni érzelmeket.

Ugyanakkor egyes, magukat a tömegekhez képest felvilágosultnak és progresszívnak képzelő értelmiségiek részéről az is fölmerül ilyenkor, hogy semmi közünk az olimpián elért, amúgy megsüvegelendő egyéni teljesítményekhez, hiszen azokban semmi részünk, a nemzet amúgy is csupán egy konstruált közösség, így

Ezzel nemigen lehet mint kezdeni, mindenki úgy vonja ki magát a közösségi élmények alól, ahogy akarja, annyit azért megjegyeznénk, hogy elég jól sikerült ezt a nemzeti közösséget megkonstruálni, ha akár a magyar sport-, akár a tudományos vagy egyéb sikerek még mindig tömegek számára szereznek boldog, nem egyszer eufórikus pillanatokat, határoktól függetlenül. Na meg attól, hogy személyesen a legtöbbször valóban nincs közünk hozzájuk.

Csak hát épp ez a lényege az olimpiáknak és a hasonló, világszintű sporteseményeknek – most függetlenül a hozzájuk kapcsolódó anyagi érdekektől és esetenként korrupciótól, vagy az olimpiai szellemiségtől idegen, öncélú, elcsépelt és fantáziátlan provokációtól a megnyitón –: hogy

Még a televíziók előtt is felejthetetlen élmény volt például együtt szurkolni az atlétikai stadionban ülő nyolcvanezer emberrel a svéd rúdugrófenoménnak, Armad Duplantisnak, hogy az aranyérem megszerzése után sikerüljön megdöntenie a világcsúcsot is, és együtt örülni a skandináv atlétával, amikor harmadik kísérletre sikerült megugrania a 6,25 métert.

Éppen ezért az élsport és az élsportolók támogatása, népszerűsítése és a stadionok, egyéb sportlétesítmények megléte az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy minél többen sportolhassanak, és minél kevesebben kerüljenek kórházba különféle, az egészségtelen, mozgásszegény életmód miatti panaszokkal.

És ha már a sport nemzeti vonatkozásai: az bizony a soft power – vagyis magyarul puha hatalom – megalapozásának, illetve növelésének is kiváló eszköze.

Rólunk, magyarokról is kevesebben és kevesebbet tudnának akár még Európában is, nemhogy a távolabbi földrészeken, ha hírnevünket nem öregbítenék már az újkori olimpiák megrendezésének legelső alkalmától kezdve a kiváló magyar sportolók.

És itt ki kell térni arra is, hogy egy rangos sportesemény megszervezése is hasonló pozitív hozadékkal járhat.

Egy kontinens- vagy világbajnokság, pláne egy olimpia megrendezése óriási ismertséget, presztízst hoz a szervező országnak.

Akciójukkal mérhetetlen kárt okoztak, és ezt egyáltalán nem, vagy legalábbis csupán minimális mértékben kompenzálja, hogy a választópolgárok végül megbüntették őket, és oda küldték az egész bagázst, ahonnan elő sem szabadott volna mászniuk.

Mindazonáltal az a felvetés jogos, hogy egy országnak, amely szeretne erős lenni, és azt akarja, hogy a világban is jó híre legyen, az infrastruktúrára és a közszolálgatások minőségének javítására is folyamatosan költenie kell.

Csakhogy nem vagy-vagy, hanem is-is alapon. Hiszen csak akkor teljes értékű az élet, ha megvannak a jól működő alapvető közszolgáltatások, a megfelelő infrastruktúra, de a testmozgás és szórakozás lehetőségei is.

Ha Milák Kristóf, Kós Hubert, Márton Viviána vagy Rasovszky Kristóf nem nyert volna aranyérmet, ha Hajós Alfréd nem nyert volna két számban is már az első modern kori olimpián, ha a magyar vízilabda nem lenne a világ élvonalában már száz éve, ha nem lettek volna az Aranycsapat csodálatos eredményei, illetve ha Szoboszlai Dominik ma nem lenne a világ egyik legjobb játékosa, aki hétről hétre a Liverpoolban bizonyít, de a vasúti közlekedés, a közúti infrastruktúra, a szociális és egészségügyi ellátások már ma legalább olyan színvonalon működnének, mint Ausztriában, akkor természetesen sokkal, de sokkal jobb lenne az életminőség.

Sokkal, de sokkal szegényebbek.