Amerika magunkra hagy?

A lépésre jó ideje számítani lehetett, hiszen Trump már évek óta jelezte: elvárja, hogy az európai szövetségesek az eddiginél jóval nagyobb arányban járuljanak hozzá a saját védelmükhöz. Eddig ugyanis kényelmesen elvoltak az Egyesült Államok védernyője alatt, amely az 1944-es normandiai partraszállás óta folyamatosan több tízezer katonával van jelen Európában. Kezdetben a náci uralom ellen harcolt, majd a hitleráj legyőzését követően az annál fikarcnyival sem jobb kommunizmus féken tartása érdekében, a hidegháború jegyében maradtak az amerikai csapatok Nyugat-Európában, hogy az akkori erőviszonyok miatt félig szovjet uralom alá került kontinensen való jelenlétükkel jó előre elvegyék a moszkvai illetékesek kedvét bármiféle meggondolatlan kalandtól.

A Szovjetunió összeomlása és a hidegháború lezárulta után aztán a történelem végét vizionáló, derűlátó, de a realitásoktól teljesen elszakadt elméletek uralmának korában

Sőt magának a NATO-nak a szükségessége is megkérdőjeleződött – azonban végül úgy döntöttek, hogy jobb, ha van, mint ha nincs, elvégre a világ legerősebb katonai szövetségét ostobaság lenne feloszlatni, legfeljebb új szerepkört kell neki találni. Az európai NATO-szövetségesek – beleértve az orosz uralom alól felszabadult, új tagokat is – ennek jegyében nem is nagyon strapálták magukat azzal, hogy a védelemre költsenek, már csak azért sem, mert közben a szövetség legnagyobb katonai erejével rendelkező amerikaiak továbbra is szavatolták a biztonságukat.

Az orosz illetékesek azonban másképp gondolkodtak. Nem hajlandóak ugyanis elfogadni, hogy az egykori birodalom másodrangú szereplővé váljon a világpolitikában, ráadásul a saját érdekeltségi körének tekintett posztszovjet térségben – elsősorban Ukrajnában – a Nyugat és a NATO építsen ki hídfőállásokat.

Ennek nyomán indította meg az Ukrajna elleni háborút, ami ismét csak alaposan felértékelte a nyugati katonai szövetséget, hiszen annak jelenleg olyan országok is tagjai, amelyeket Moszkva szintén saját érdekszférájának tekint, és az egyetlen hatékony védőgátat jelentheti Moszkva Ukrajnán túlmutató nyugati irányú terjeszkedési terveivel szemben.

A gond csak az, hogy a NATO épp most van megújulóban, miután Trump a szövetség 1949-es alapítása óta tartó status quót alaposan felbolygatva közölte: mivel már nem létezik a Gonosz birodalmának nevezett ellenfél, akivel ideológiai alapon is szemben állt, Amerika nem hajlandó egymaga vállalni az európai szövetségesek védelmét, azért nekik is sokkal többet kell tenniük az eddigieknél. Magyarul: ne arra várjanak, hogy majd az óvóbácsi az óceánon túlról megvédi őket.

Emellett az is közrejátszik, hogy az új washingtoni geopolitikai doktrína értelmében máshol van szükség az amerikai csapatokra: Európát – ahol szövetségesei a remények szerint képesek lennének megvédeni magukat – hátrébb sorolták a prioritáslistán, és a fő érdeklődési terület a Csendes-óceán térsége, ahol meg kívánnak birkózni a kínai térhódítással. A térségben két kulcsfontosságú amerikai szövetséges is van, Dél-Korea és Tajvan, amelyeket a phenjani és pekingi kardcsörtetés nyomán minden áron meg akarnak védeni.

Ugyanakkor Európát sem hanyagolják el teljesen, csak éppen a jelek szerint a rizikósabbnak tekintett területekre összpontosítanak.

Lengyelországban viszont, amely a kalinyingrádi exklávé – az egykori, szebb napokat is látott Königsberg – „jóvoltából” közvetlenül is szomszédos az Oroszországi Föderációval, emellett a Moszkva kesztyűbábjának tekinthető Fehéroroszországgal is hosszú közös határa van, marad a mintegy tízezer amerikai katona. Ennek egyik oka a hírhedt Suwalki-folyosó, az a sáv a lengyel–litván határon, amely meglehetősen keskenyen húzódik Kalinyingrád és Fehéroroszország között, és amely az egyik legcsábítóbb helyszín lehet Baltikum elleni esetleges orosz támadás esetén, hiszen annak megszállásával elszigetelhetnék a három balti országot a NATO többi tagjától.

Hogy ez ne következhessen be, jelentős NATO-, ezen belül pedig amerikai haderő jelenléte szükséges elrettentésként.

A románok körében egyébként azért okozott ekkora sokkot az amerikai döntés, mert hárompillérű nemzetbiztonsági doktrínájuk az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségen, valamint a NATO- és az EU-tagságon alapul – ebben a sorrendben. Ez abból a szempontból racionális, hogy a világ legerősebb haderejével rendelkező Egyesült Államok szavatolja az ország biztonságát, cserében azért, hogy Bukarest szó nélkül megtesz mindent annak érdekében, hogy Washington zavartalanul érvényesíthesse geopolitikai és gazdasági érdekeit a tágabb régióban és az országban.

Ennek működőképességéhez azonban az szükséges, hogy a washingtoni illetékesek prioritásai között előkelő helyen szerepeljen a térség – ami a Trump-érában a jelek szerint némileg megváltozott.

E felületen többször is felvázoltuk már, hogy a fősodratú európai pártok részéről érkező, sokszor minősíthetetlen hangnemű bírálatok nyomán Trump és stábja új szövetségeseket keres, akiket a feltörekvő konzervatív szuverenistákban talált meg. Ilyenek Romániában nem igazán vannak, csupán néhány, jobbára a szélsőjobboldalra sorolható párt és politikus, akik az új trendeket felismerve jól csengő szuverenista jelszavakat is hangoztatnak, minimális meggyőződéssel, az alap nélküli formák örök elvének jegyében.

ami annak ellenére is csak azt az érzést erősítette Washingtonban, hogy Európában a régi, mainstream pártok a demokráciát is sutba vágva próbálják megőrizni a hatalmat, hogy Georgescu és a mellette álló szélsőséges erők sokkal inkább képviselik az 1945 előtti szélsőjobboldal eszméit, mint a hagyományos értékek védelmét és a központosító törekvésekkel szemben a szubszidiaritás elvét hirdető szuverenizmust. Ilyen körülmények között

amikor azok az Ovális Irodában rendre utasították az őket a kamerák kereszttüzében pikírt hangon számon kérő Volodimir Zelenszkijt. Természetesen Gheorghiu érdemei, miszerint sikerült jelentős forrásokat szereznie az egészségügy fejlesztésére, elismerést érdemelnek, mint ahogy senki sem vonja kétségbe azon jogát, hogy rossz véleménnyel legyen az amerikai elnökről. Azonban a jelenlegi eset is rávilágít arra: nem mindegy, egy közszereplő hogyan ad hangot álláspontjának, mert ki tudja, mikor és milyen következményekkel járhat egy zsigerből jövő bejegyzés vagy komment.

Így aztán, főleg egy olyan időszakban, amikor a Washington és Bukarest közötti viszony távol áll a korábbi „idilltől”, nem biztos, hogy kinevezését Washingtonban nem úgy értelmezik, hogy azzal Bukarest ismét csak fityiszt mutatott a Trump-adminisztrációnak.

Mindezek fényében ezúton kívánunk sok sikert román barátainknak a vízummentességi programba való mihamarabbi bekerülést célzó erőfeszítéseikben.

Visszatérve az amerikai erők kivonására: bár az nem gyengíti Európa biztonságát, időzítése mindenképpen spekulációkra adhat okot Washington szövetségesei iránti elkötelezettségét illetően.

Ezért miközben az európai országoknak a lehető leggyorsabban be kell pótolniuk az elmaradt haderőfejlesztéseket, igyekezni kell fenntartani a jó viszont Washingtonnal annak ellenére is, ha erre egyes országok vezetői a politikai ellentétek, illetve Trump néha valóban szeszélyes megnyilvánulásai miatt nehezen is hajlanak. Az ugyanis európai érdek, hogy a NATO egységét és az elrettentés iránti eltökéltségét is folyamatosan demonstrálja.

Ám miközben Európa országai remélhetőleg mindent megtesznek védelmi képességeik lehető legnagyobb mértékű fejlesztése érdekében, az amerikai haderő nélkül a NATO egyelőre nem sokat ér, így az Egyesült Államok szerepe még jó ideig létfontosságú marad az öreg kontinens védelmében.