A Securitate, a Ceaușescu-rendszer és a fasiszta kommunizmus rehabilitálása

Mindezt a legfelsőbb bíróság mondta ki jogerős ítéletében, amelyben felmentette a vádak alól azt a két szekustisztet, akit azzal vádoltak meg, hogy közreműködtek egy ellenzéki mérnök, Gheorghe Ursu meggyilkolásában.

A bírák indoklásukban hajmeresztő „érvekkel”, nyakatekert okfejtéssel próbálták alátámasztani az alátámaszthatatlant és védeni a védhetetlent, hogy kimagyarázzák, miért nem érdemel legalább utólag példás elmarasztalást az az erőszakszervezet, amely tevőlegesen is hozzájárult a Ceaușescu-rendszer hatalomban tartásához és az elnyomó gépezet működtetéséhez.

A fentiekben már említett „érvek” alapján úgy tűnhet, hogy az 1989 előtti rendszer nem is volt annyira szörnyű, ahogy arra sokan emlékszünk, illetve amilyennek leírták mindazok, akiket a balszerencse a Securitate hálójába taszított.

Ha igazak lennének a bírák által felsorakoztatott érvek, akkor megállapítható, hogy az üdvhadsereg halálkommandó a kedves szekusokhoz képest, aki vélhetően francia konyakkal és Marlboróval is megkínálták a gyanúsítottakat, a kihallgatáskor alkalmazott kínzás során pedig legfeljebb puha párnákkal bökdösték őket, mint a spanyol inkvizíció a Monty Pythonnál.

Az emberek megfigyelése, a besúgók beszervezése, a telefonok lehallgatása, a megfélemlítés és egyes esetekben a gyilkosság a jeles talárosok szerint nem kirívó eset, nem emberiesség elleni bűncselekmény, csak a szokásos ügymenet része, amit a nyomozások során ma is alkalmaznak.

Pláne, hogy szerintük az is mentő körülmény, hogy nem az egész népességet tartották megfigyelés alatt, csupán egy kis hányadát.

Ursu pedig nem is tekinthető ellenzékinek, hiszen nem a nyilvánosság előtt, nevét és arcát vállalva adott hangot az elnyomó rendszerrel szembeni ellenérzésének, csupán névtelenül a Szabad Európa Rádiónak küldött beszámolókban.

És egyébként is, nem a politikai véleménye miatt börtönözték be, hanem azért mert külföldi valutát találtak nála – mintha ez utóbbi nem lenne ugyanolyan abszurd visszaélés.

Vagyis: 1989 előtt tulajdonképpen minden rendben volt, nincs itt semmi látnivaló.

Persze szó sincs arról, hogy így lenne. Egy, a sötét múltjával őszintén szembenézni akaró országban, ahol az igazságszolgáltatás valóban független a politikumtól és a titkosszolgálatoktól, egy ilyen ítélet nem születhetett volna meg.

Az, hogy mégis megszületett, azt jelzi, hogy hiába telt el közel 34 év, az 1989 előtti rendszer erői közvetlenül vagy utódaik, esetleg egykori fiatal beosztottaik révén még mindig ráhatással vannak az ország mindennapjaira.

A közismert történelmi tényeket nyíltan letagadó, az elnyomó gépezet egyik legfontosabb alkatrészét tisztára mosni próbáló bírák esetében például felmerülhet, hogy esetleg ők maguk, vagy ha koruk miatt ez nem lehetséges, családi kapcsolatok révén valamilyen formában kötődnek a kommunista titkosrendőrséghez, ha már ilyen készségesen megpróbálják megvédeni.

De az sem elképzelhetetlen, hogy a Securitate közvetlen jogutódja, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) hatott oda, mivel így szeretné tisztára mosni igencsak foltos pedigréjét. Hiszen a dicstelen körülmények között, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom ürügye nyomán a felszámolt Securitate „romjain” életre hívott szolgálatnak most papírja van róla, hogy jogelődje szinte makulátlan múlttal rendelkezik.

Igaz, akár azt is mondhatnánk, hogy egy ilyen ítéleten nincs is miért csodálkozni egy olyan országban, ahol az eltelt évtizedek megszépítették az 1989 előtti időszakot, és sokan nosztalgiával gondolnak rá – paradox módon még olyanok is, akik akkor nem is éltek, vagy csak nagyon fiatalok voltak, de szüleik elmondásai alapján a valóstól igencsak eltérő képpel rendelkeznek róla.

Mindehhez hozzájárultak az 1990 utáni politikai machinációk, az, hogy a kommunista utódpárt harmadvonala a titkosszolgálatokkal együtt átmentette a hatalmát, és minden intézményt megszállt, késleltetve ezzel a valós gazdasági és politikai reformokat.

Az elmúlt években pedig a világjárvány, illetve az ukrajnai háború gerjesztette gazdasági problémák miatti aggodalmak nyomán tűnhetnek fel kedvezőbb fényben egyesek számára a sötét idők, mint amilyenek valójában voltak.

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy nem csupán a kommunizmus iránti nosztalgiáról van szó. A Ceaușescu-rendszer ugyanis nem csupán kommunista volt, hanem nacionálkommunista, az országban virtigli fasiszta kommunizmus uralkodott, amely szinte már misztikus magasságokba emelte a román nép dicsőítését, és ehhez a már korábban is létező, történelemként tanított mitológiához is újabb fejezeteket írt.

Így aztán a Secu nem csupán a gyilkos kommunista ideológia szolgálatában állt, hanem a sajátos romániai nacionálkommunista eszméjében is.

Az állami szintre emelet sovinizmus eszközeként a kisebbségek – kiemelten pedig a magyar közösség – elleni fellépés eszköze volt, sőt aktívan részt vett a magyarellenes intézkedések kidolgozásában, illetve a magyar közösség vezetőinek megfélemlítésében, ellehetetlenítésében, meghurcolásában.

Már a rendszerváltás óta hallani olyan hangokat, amelyek szerint a Securitate valójában hazafias szervezet volt, amely nem az elnyomó hatalom ökle volt, hanem ellenkezőleg, védte az országot a belső és külső ellenségtől.

A legfelsőbb bíróság mostani ítélete ezért úgy értelmezhető, hogy ezen hazug állítás szellemében rehabilitálta a Secut, rajta keresztül pedig az egész Ceaușescu-rendszert.

Ezzel pedig nem csupán az 1989 előtti, marxista eszmék alapján történő elnyomást igazolja, de egyenértékű a román sovinizmus, a magyargyűlölet rehabilitálásával is.

Amely természetesen ma is létezik, és átitatja a teljes román közgondolkodást – az ítélet nyomán pedig még nyíltabbá és agresszívebbé válhat.