„Számomra az egyetlen lehetséges út a hitelesség” – Dimény Áron filmről, színházról, színészi hitvallásról 1.

Meghat az indoklásnak az a része, amely a filmes hallgatókkal való munkámat méltányolja, bár én nem látom magamat ennyire fényesen. De ha csak kicsit is igaz, ami ott elhangzott, örömre okot ad. Az pedig, hogy az elismerés arra irányul, amit a filmekben való szerepléssel az évek során megvalósítottam, tulajdonképpen általában a filmek esetében szokatlanabb típusú visszajelzés arról, hogy a teljesítményeim vállalhatóak voltak.

A második a 2009-ben forgatott, Silviu Purcărete által rendezett, Valahol Palilulában című román film. Ez a mozi azért fontos számomra, mert egy olyan rendezőnek az első – és úgy tűnik, egyetlen – filmje, akivel színházban a rajongásig szerettem és szeretek ma is együtt dolgozni, amikor megadatik. Minden ízében különleges mozgóképes alkotás, mint ahogy a Purcărete által rendezett színházi produkciók is különlegesek.

Egyébként ez volt az első olyan nagyjátékfilm, ahova egy olyan rendező választott ki, akinek annak idején a Sapientiás államvizsgafilmjében játszottam.

– Kicsit kanyarodjunk vissza a Sárga csikó-díj indoklásának ahhoz a részéhez, amely az erdélyi magyar filmszakos diákok munkájába való bekapcsolódását méltatja.

– Sokszor szerepeltem vizsgafilmekben, valóban. Ilyenkor arra gondoltam, hogy azok közül a fiatalok közül, akik a filmeket készítik, hátha lesznek, akik a jövőben rendezőként, operatőrként egyszer csak azt fogják mondani: „ezzel a fickóval szívesen dolgozom”.

hogy össze tudjuk magunkat kapni. Ezúton követek meg bárkit, akit esetleg megbántottam volna, bár nem hiszem. Egyébként ezeknek a munkáknak a mentén azt gondoltam, hogy a filmkészítésben – de ezer más dologban is – mekkora segítség volt nekem, amikor nálam tapasztaltabb emberekkel dolgozhattam együtt, s úgy helyes, hogy ezt továbbadom. Az egyetemistákkal való filmezés ugyanakkor mindenki számára nyertes szituáció volt. Ők együtt dolgoztak valakivel, akinek már volt némi filmes tapasztalata, nekem meg jó volt velük dolgozni. Ráadásul az egyes nagyjátékfilmes szerepeim közt elég hosszú idő telt el, és a vizsgafilmeknek köszönhetően ez idő alatt is edzésben tarthattam magam.

– Kívülről nézve is nyilvánvaló, mennyire más lehet a színházi meg a filmes karakter megformálása. De belülről nézve: mik a legnagyobb különbségek, hasonlóságok? Hiszen ugyanannak a színésznek kell talán gyökeresen másképpen dolgoznia.

– Fiatalabb koromban erre azt válaszoltam, hogy azok a színházi munkák, amiket nagyon közel éreztem magamhoz, technikailag közel álltak ahhoz, amit a filmben kell csinálni. Színpadon, ha tehettem, külön odafigyeltem arra, hogy minél visszafogottabban dolgozzak, minél kevesebb eszközzel. Lehet, hogy azért tettem így, mert nem uraltam az eszközeimet megfelelően, vagy egyszerűen féltem attól, hogy mondjuk modorosságba csúszik át a játékom. Hogy mit értek eszköz alatt?

Nyilván ebben az is óhatatlanul benne van, hogy közben eltelt – mondjuk a Sorstalanság óta – 20 év, ennyi idő alatt az ember testi, lelki és szakmai tekintetben is sokat változik. Tehát én már nem vagyok ugyanaz – hála a Jóistennek –, mint aki 20 évvel ezelőtt voltam: másképp látok, másképp élek meg dolgokat, és ennek jegyében dolgozom. Azt hiszem, hogy színpadon bátrabban vagyok színészi értelemben „szemtelenebb”. Például kicsit lazábban „vastagítom meg” ezt vagy azt a gesztust, mondatot, habitust, bátrabban merek leválni arról, ami számomra otthonos volt nagyon sokáig.