„Számomra az egyetlen lehetséges út a hitelesség” – Dimény Áron filmről, színházról, színészi hitvallásról 2.

A színpadi történések is jó esetben amiatt az emberi történet miatt működnek jól, ami mögöttük húzódik. Biztosan léteznek más utak is, és ugyanígy érvényesek, én azonban ragaszkodnék ahhoz, hogy késő öregkoromban is így gondoljam majd: számomra a hitelesség az egyetlen lehetséges út. Akárhányszor megpróbáltam másként megközelíteni egy karaktert, egy szerepet, egy figurát, vagy egy egész történetet, az mindig kudarcba fulladt.

Egyébként ez nyilván nem ennyire egyszerű, mert vannak olyan szakmai szituációk, amikor nem az én karakterem irányából kell néznem a történést, hanem a partner karakterének az irányából. Például sokkal szabadabban tudok mozogni, hogyha nem magamra kell felhívnom a figyelmet, hanem a másik karakterre kell „átküldenem”. Nem mondom, hogy könnyebb, mert az ember mindig gyenge és mindenkor hajlamos elveszíteni az alázat iránti nyitottságát. Mondok egy példát. Nem feltétlenül a saját példám, bármelyik színészé lehet. Például létrehozunk egy előadást, és amikor a nézők elé kerül, kiderül, hogy azon, amit csinálok, elkezdenek kacagni. Az elemi ösztönöm ilyenkor az, hogy akkor hangsúlyozzuk ki ezt, mert szereti a néző. Csakhogy határt kell szabni, tudni kell, hogy meddig lehet és szabad elmenni.

– Most, hogy szóba jött a közönség, megkérdezem: a színház és a film esetében teljesen másként működik a befogadói közeg és a visszaigazolás. A színházban azonnal, instant módon születik reakció, a film esetében teljesen más a helyzet. Hogyan viszonyul ehhez színészként egyik és másik esetben?

– Nem akarom misztifikálni, de a színházban az ember „érzi” a nézőteret.

Azt is érzem, amikor a nézőtér azt közli, hogy hűha, vajon jó döntés volt-e ma este bejönni a színházba? De ennek a kockázatát vállalni kell mindenképpen. Benne van a pakliban a bukás is – és addig jó, amíg benne van. A filmeket tulajdonképp saját magamon szoktam lemérni. Mivel nem élek sem Bukarestben, sem Budapesten, kevés olyan alkalom volt, amikor bemutató előtt láthattam volna a filmet, amiben szerepet kaptam. De amikor megnézem, olyankor azt figyelem, hogy engem meggyőz-e a történet.

Igaz, sokáig nem is nagyon tudtam nézni magamat a vásznon, mert nem volt olyan, hogy ne találjak kivetnivalót utólag abban, mit hogyan csináltam. De azt hiszem, hogy ez normális és helyénvaló. A filmekre is érkeznek visszajelzések, írnak, felhívnak nézők, találkozom emberekkel, akik elmondják a véleményüket – egyébként nagyon kevesen mondják el a negatív véleményüket. De hát én se szívesen mondok senkiről rosszat, ez is teljesen rendben van.

Néhány hónapja láttam újra a filmet, és abszolút megerősített abban, hogy egyedülálló, különleges, fontos alkotás. Színészként elmondhatom, hogy amikor először Silviu Purcăretével dolgoztam, nagyon sokáig egyszerűen nem értettem, hogy hová akar kilyukadni. Aztán egyszer felvételeket készített a próbákról, azokból összevágott egy anyagot, és azzal világított rá arra, hogy mit akar. Megértettem, hogy amit ez az ember csinál, – bár persze vele is lehet vitatkozni – az tulajdonképpen egy külön világ, ami megállja a helyét. Megértettem azt is: bízhatom abban, hogy amit ő lát és ahogyan látja, abba én bátran, nagy erőkkel belemehetek, akkor is, ha adott pillanatokban nem értem a szándékait. Nagyon szeretem, hogy a legmeredekebb színpadi megoldásokban is mindig rendkívül feszes és pontos logikát követ. Elindítja egy színpadi nyelv logikájában a történetet, és azon következetesen végigmegy.

Purcăre ezzel szemben következetesen felépíti az előadás világát, akkor is, ha az nagyon „elszállt”. Aztán az is fontos, hogy ennek a rendezőnek nagyon fontos az ember. Itt pedig az ő szándéka találkozik azzal, amit én is keresek. Ha berontok a színpadra és elmondok egyetlen mondatot, annak az egy mondatnak is legyen „története”. Ugyanezt láttam nála is.

– Mindig felteszik a színészeknek a kérdést, és én sem kerülöm meg: kit, kiket tekint mestereinek?

– Egyrészt a lista nagyon-nagyon hosszú lenne, másrészt nem szeretnék kifelejteni senkit. Éppen ezért én most egyetlen névre fogok szorítkozni.

Bár nem volt közvetlenül a tanárom, diákként is rengeteget tanultam tőle. A hitelesség és a bármilyen színészi munkában való jelenlét kérdését illetően – azt hiszem, talán nem túlzás azt mondani, hogy – sorsdöntő volt, hogy láthattam őt dolgozni, dolgozhattam vele.

– Az utolsó kérdésem amolyan szokásos kérdés lenne, amit a színészeknek gyakran föltesznek: van szerepálma?

– Nincsen. Korábban azt mondtam, hogy nagyon szeretnék negatív karaktereket játszani. Ez a vágyam az évek során tulajdonképpen beteljesedett. Filmekben játszottam például ávós tiszteket, ilyen volt két magyar alkotás, a Mansfeld és A vizsga. De színpadon is alakítottam negatív figurákat. Régebben azt mondtam, hogy Jágó szerepét szeretném eljátszani, hiszen az övé a legegyértelműbb negatív karakterek egyike.

Valahogy arra voltam kíváncsi, hogy túl tudok-e jutni ezen. Közben észre sem vettem, és nagyon sok úgymond negatív szerep talált meg. Jelenleg nem tudok olyan szerepet mondani, amiről azt érzem, hogy vágyom eljátszani. Akadnak szerepek, amiket feladatként elém kerülnek és nem sikerülnek, vagy amiről én úgy érzem, hogy nem sikerül. Ilyenkor talán a közönség is érzi, de ez persze nem egyértelmű. Viszont én nem érezhetem azt, amit a közönség érez. Én azt érzem és azt kell éreznem, ami bennem van. Erre kell valahogyan reagálnom, erre kell személyesen választ adnom.

korábban írtuk

„Számomra az egyetlen lehetséges út a hitelesség” – Dimény Áron filmről, színházról, színészi hitvallásról 1.

Dimény Áron kapta idén a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle életműdíját, a Sárga csikó-díjat. Az elismerést azoknak ítélik oda, akik munkásságukkal gazdagítják az erdélyi magyar filmes kultúrát.