Az Európai Unió soron következő elnökségére készülő Romániában régóta nem volt ennyire kiéleződött harc a különböző politikai táborok között. A belpolitikai helyzet jobban hasonlít egy háborús övezethez, mint egy európai uniós tagország hétköznapjaihoz.
Alig 20–25 esztendővel ezelőtt, ha elmentem színházi vagy operai előadásra, minden harmadik szembejövő rám köszönt az előcsarnokban. Ehhez képest manapság jó, ha két, három ismerősömmel összefutok. Kicserélődött a baráti kör, a közönség, a színészek.
Legtöbbünkben ott lapul a félelemérzettel vegyes elutasítottság, a kifosztottság érzete, hiszen miközben szomszédunk ünnepel, keserű szájízzel arra gondolunk, hogy nekünk van igazunk, és neki igazából nincs is mit ünnepelnie.
Érdemes felidézni, hogy három esztendővel ezelőtt a migránsválságnak nevezett mesterséges „népvándoroltatás” kezdetén az elemzők spontán folyamatnak gondolták azt, amiről mára bebizonyosodott: háttérből irányított és tudatosan előkészített akció volt.
Jól látható, hogy az eddig megszokott módon és jelszavakkal az autonómiaüzenet nemcsak a bukaresti román vezetőkhöz, hanem a székelyföldi magyarok többségéhez sem jut el.
Azzal, hogy a román többség immár egy évszázada hatalmi helyzetben van Erdélyben, sok mindent rákényszerít a Romániában élő kisebbségekre. Azt is, ami nagyon távol áll tőlünk, és amihez semmi közünk. Ez mindig is így volt az utóbbi száz évben.
Nincs új a nap alatt: zaklatott lelkiállapotú román nacionalisták mindenütt etnikai érzékenységüket sértő jeleket vélnek felfedezni. Mint ahogyan legutóbb a Románia alakú flekkennel megjelent színházi plakát esetében.
Bevallom őszintén, magyarként rosszabbra számítottam a román centenárium évében. A pesszimizmus és a több mint két évtizedes újságírói tapasztalat azt sejtette velem, hogy ebben az esztendőben erős idegrendszerre, s végtelen toleranciára lesz szükség.
Magyar történészek ma is keresik a választ a Károlyi Mihály miniszterelnök, majd államfő nevéhez, illetve a Tanácsköztársasághoz fűződő, 1918. október végétől 1919 nyaráig terjedő időszak értelmezésére, amelyek megpecsételték Magyarország 20. századi sorsát.
A replika nem várt helyről érkezett. Méghozzá a teniszsport örökös bohócától, Ilie Năstasétól. Akinek agyi bugyrait évtizedek óta nem hagyta el értelmes gondolat, és már számtalanszor megsértette embertársait nem éppen szalonképes beszólásaival.
Aki az elmúlt években rendszeresen olvasta kiadványunkat, jól tudja, hogy az Erdélyi Napló volt a romániai magyar sajtó egyik legkritikusabb hangvételű kiadványa. Közéleti embereink közül nem mindenki szerette, és ez továbbra sem fog változni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Mérföldkőhöz érkezett a 27 éve megjelenő lapunk: az eddig önállóan forgalmazott Erdélyi Napló jövő héttől a lapcsoportunkhoz tartozó Krónika és a Székelyhon napilapok helyi kiadásaiba fog belekerülni nyolcoldalas, önálló mellékletként.
Hogy segíthet-e az MPP-n megejtett kozmetikázás, az kétségesnek tűnik, de az vitathatatlan: valamit tenniük kell, ha önálló politikai tényezőként meg akarnak maradni. Az a helyzet, amibe 2012 óta lavírozták magukat, egyenlő az önfeladással.
A rendszerváltás után született vagy kisgyerekként nevelkedett fiatalok számára nehezen értelmezhető a kommunizmus fogalma. De nemcsak nekik, hanem sok olyan ember számára is, akik emlékezetében a diktatúrának csak a „pozitív” oldala jelenik meg.
A személyszállítók felosztották egymás között a piacot. Általában ócska járműveken viszik-hozzák az embereket – kicsi busz, kevés költség, nagy haszon alapon – , bömböl a rádió, az utas, ha akarja, ha nem, kénytelen hallgatni a sofőrnek tetsző műsort.
Az erdélyi magyar közvélemény a Mikó-kollégium ügyéről tud a legtöbbet, hiszen számos tüntetés, tiltakozás övezte a rendszerváltás óta mérföldkőnek számító jogi visszaélést, amely a teljes visszaszolgáltatási folyamatot megakasztotta.
A mintegy négymillió szavazat 91, 56 százaléka igen, ami önmagában jelzi a társadalom véleményét a párkapcsolatról, a házasságról. Valószínűleg ennél nagyobb részvétel esetén sem kúszott volna a nemek aránya tíz 10 százalék fölé.
Ha már elmegy „népszavazni”, szerencsés lenne, ha mindenki maga döntene arról, mit lát jónak. Tisztában kell lenni azzal is, egyre többen élnek élettársi kapcsolatban akár úgy is, hogy közben gyerekük, unokáik születnek.
Látogatottsági adatok