Vörös Dani színeváltozásai

Egykor, nem is olyan régen, arra vágytunk, hogy nyugati irányba elhagyhassuk az országot. Ha nem is örökre, de legalább kicsit, hadd szippantsunk bele a Nyugat szabad levegőjébe. A Szabad Európa Rádióból azonban nemcsak a Mariahilfer Strasse bódító hangulata recsegett be otthonainkba, hanem a szabad szellem, a kritikus gondolkodás, a kommunizmus kíméletlen ostorozása is. Olyan volt, mint egy álom.

Hasonló csatornákon értesültünk a nyugati baloldali mozgalmak lényegéről is, hiszen az erősen szűrő romániai sajtóból legfeljebb a kommunizmus megállíthatatlan nyugati térhódításáról szerezhettünk tudomást. Abban pedig a hazai ismeretében pillanatig sem hittünk. Így volt a párizsi diáklázadások esetében is, amelyről lassacskán kiderült, hogy jóval közelebb volt az anarchiához, mint a vegytisztáságában is elfogadhatatlan nyugati balossághoz.

Daniel Cohn-Bendit nevét akkoriban hallottam először. A nanterre-i egyetem, majd a Sorbonne elfoglalásakor még egyfajta hősi nimbusz lengte körül a látványos szereplései, vörös haja és radikális politikai nézetei miatt „Dany le rouge”, vagyis Vörös Daniként emlegetett forradalmárt. A ’68-as diákmozgalmak fotóikonja lett az a néhány fénykép, amin kihívó szemtelenséggel mosolyog az őt körülvevő, rohamsisakos rendőrökre. A „marxista anarchista” akkoriban egyetértett Marxnak a kapitalista társadalomról írt elemzésével, de politikai megoldási javaslataival nem, s azt a nézetét külön a javára írtuk, miszerint a kommunista mozgalom új társadalom helyett csak új önkényuralmat hozott létre.

Az Európai Parlament kettős állampolgárságú, francia–német zöldpárti tagja mára jószerint csak a nemzeti hovatartozás másodlagosságáról vallott nézetét őrizte meg viharos ifjúkorából. Túl azon, hogy élesen bírálta „Isten” – vagyis a magyar Himnusz első sorának – szereplését az új magyar alaptörvény hitvallásában, az egyes országok parlamenti választásainak jelentőségét egy sporteseményhez hasonlította, ahol a polgárok szurkolóként viselkednek. Retorikája azt üzeni, hogy az uniós balliberális elit alapjaiban elveti az alulról legitimált nemzetállam eszméjét. S ezzel a magyar nemzetegyesítés híveivel párhuzamos világba navigálta magát.

Napjaink aggasztó jelensége, ahogyan a radikális balliberálisok kriminalizálják a nemzet fogalmát, folyamatosan hozzátapasztva a nacionalista jelzőt. Holott a nemzeti hűség magától értetődő, természetes dolog. A kriminalizált nemzetállam ezáltal nem a probléma, hanem éppen a megoldás lehetne az unió sokrétű válságára. Akár egy álom.