Új helyzet a magyar politikában: a „centrális erőtér” vége

Tény, hogy a 2006 forró ősze után kialakult új politikai helyzetet maximálisan kihasználta: többször is rámutatott, hogy középen a Fidesz–KDNP szövetség áll, kétoldalt pedig a „szélsőséges”, egymással összefogni képtelen pártok. Jobbról az egykori Jobbik, balról pedig a kommunista utódpártok, beleértve ebbe az SZDSZ utódpártjait. (A 2002 és 2010 között kormányt adó két baloldali párt soha nem vált el teljesen, az MSZP-nek mindig is megvolt az SZDSZ-es tagozata és fordítva. Egy valami mindig közös volt a két párt fősodrában: a magyar nemzeti gondolkodással szembeni zsigeri ellenszenv, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás és a magyar öntudat mesterséges, tudatos, tervszerű aláásása.)

E képleten belül

Hogy az „Orbán egyenlő Gyurcsány” hazugságát a Jobbik Simicska Lajos hatására cserélte-e le a „Gyurcsány is jobb Orbánnál” még ordasabb hazugságára, azt nem tudhatjuk biztosan. Az viszont tény, hogy a magyar politikában példátlan manővert levezénylő Vona Gábor a kudarc után vette a kalapját és lelépett. Azóta is nagyrészt azt a balos társaságot támogatja, futtatja, reklámozza, amelynek tagjait 2016 előtt maga is a nemzet első számú ellenségeiként emlegette.

Szélsőségek találkozója

A Vona nélkül maradt Jobbik ahelyett, hogy helyesbítette volna a téves irányt, és visszatért volna eredeti értékrendjéhez, a Csak a Nemzet jelszóba tömöríthető 2003-as eszmei platformhoz, nemcsak tovább ment a Vona által fémjelzett úton, hanem oly mértékben kötelezte el magát a baloldal mellett, amit már az egykori elnök sem helyeselt. (A Vona által előnyben részesített Momentum semmivel sem nemzetibb, mint az általa elutasított MSZP vagy a DK, legfeljebb taktikusabb. Vona koalíciós elképzeléseibe a Momentum csak azért került be lehetséges partnerként, mert a párt 2000 után alakult. Vona demagóg, minden alap nélküli, de hangzatos vesszőparipája volt ugyebár, hogy elsősorban 20. és 21. századi pártok állnak egymással szemben s nem nemzetiek, illetve nemzetellenesek. A 21. századi pártok pedig ugyebár a Jobbik, az LMP és a Momentum, amelyeknek Vona szerint össze kellene fogniuk.)

Tavaly még erős volt az idegenkedés mind a baloldali szavazókban a Jobbik iránt, mind a Jobbik-szavazókban az utódkommunisták iránt. Így e két, elveit feladó, egyedül a kormány iránti vakgyűlölet által motivált társaság nem fogott össze nyíltan, csak a „legesélyesebb ellenzéki jelöltre való szavazás” elvét hirdette. Ami egyébként egyenlő volt az összefogással, de ez nem volt mindenkinek egyértelmű.

Az azóta történtek –

Olyannyira, hogy az önkormányzati választásokon már meg merték kockáztatni a nyílt közös fellépést több fontos helyszínen is.

A Borkai-ügy

A Fidesznek a várakozásoktól elmaradó választási eredményeit persze nem csak ez okozta. Biztosan belejátszott az ellenzéki média által alaposan kihasznált botrány, a Borkai-ügy is, amely épp ott találta el a kormányoldalt, ahol eddig a legerősebb s egyben legérzékenyebb volt. Az eszmei–morális–értékrendi oldalon. A bal térfélen egy kokainozós, a korrupciós technikákat részletező, azokról a lehető legnagyobb természetességgel szóló szocialista monológ nem ártott annyit, mint a Fidesznek Borkai félrelépése. Amihez egyébként az ellenzéki média minden alap nélkül hozzáköltötte a kokainozást is, a szimmetria kedvéért. A baloldaliakat – kevés kivétellel – nem eszmék ösztönzik, hanem többnyire a mélyen fekvő Orbán-fóbia. A korrupciót jelentős részük természetesnek veszi.

Őket az ellenzék külön angol nyelvű anyagokkal szólította meg, Facebook-csoportot is létrehoztak számukra, s persze Facebook-eseményt is október 13-ra. Nem kell társadalomtudósnak lenni, hogy az ember felmérje: egy nyíltan bevándorlásellenes nemzeti kormánnyal szemben könnyű mozgósítani a külföldieket.

A félig üres, és félig tele pohár

Nézzük az eredményeket! A Fidesz egyik oldalról elvesztette a főváros vezetését: ez egyébként a legnagyobb szimbolikus erővel, legnagyobb hatással bíró veszteség akkor is, ha általános európai jelenség, hogy a fővárosok baloldali vezetésűek.  Elvesztett a kormányoldal számos olyan várost és kerületet, amely eddig szilárd bástyának tűnt. Mindezzel együtt szavazatszámban messze rávert az ellenzékre országos összesítésben, megnyerte a megyei jogú városok többségének vezetését és valamennyi megyei közgyűlésben többséget szerzett. Az, hogy ez győzelem-e vagy sem, nyilván attól függ, hogy a 2014-es választás eredményeihez hasonlítjuk, vagy abszolút értelemben mérlegelünk.

Az viszont mindebből leszűrhető, hogy a centrális erőtér megszűnt. Két nagy politikai tömb fog a továbbiakban egymással vetélkedni a magyar politikai arénában. A Mi hazánk – egyelőre úgy néz ki – nem lesz képes betölteni a Jobbik korábbi pozícióját. S az is nagy kérdés, jó lenne-e a nemzet szempontjából, ha mégis betöltené. Egyik oldalról jó, ha van egy erős nemzeti radikális párt a Fidesztől jobbra, másik oldalról viszont úgy tűnik, ennek szavazótábora inkább a Fideszéből gazdagodhat, mint az egykori Jobbik megmaradt, a kormányt zihálva gyűlölő, Toroczkaiékat pedig (minden alap nélkül) Fidesz-bérencnek tekintő szektásaiból. Még az is meglehet, hogy 2022-ben megismétlődik a 2002-es képlet, amikor a be nem jutó MIÉP épp annyi szavazatot kapott, amivel a Fidesz megnyerhette volna a választást.

Megnőtt a baloldali váltás esélye

A nemzeti érdekek szempontjából igen kedvezőtlen fejlemény, hogy a magyarok fővárosát egy tehetségtelen, városvezetői alkalmatlanságát már bizonyított, Budapest vonatkozásában a legelemibb kérdésekben is tévedő, kozmopolita, a homoszexuális propagandát támogató személy fogja vezetni.

Ki kell mondanunk, e választás jelentősen megnövelte a balliberális oldal 2022-es választási esélyeit. Amiből persze nem az következik, hogy megrettenjünk és lebénuljunk, hanem az, hogy a harcot még elszántabban kell folytatni.

Cum Deo Pro Patria et Libertate.