Orbán Viktor csatafelhívása

Az elmúlt hétre két fontos miniszterelnöki beszéd is esett: a kormányfői székfoglaló, valamint a Fidesz–KDNP szövetség európai parlamenti kampánynyitója. Nemzetben gondolkodó embernek mindkettőt jó érzés volt hallgatni, még akkor is, ha él is bennünk a kétely, hogy a külső-belső szorítások kényszerében milyen mértékben sikerül majd megvalósítani a beszédben foglaltakat.

Szalonképesíteni a szalonképtelent

A kampánynyitó kifejezetten pozitív eleme, hogy nem próbálta meg eltagadni a legfőbb problémát: a Magyarországon tevékenykedő, gyarmatosításra törekvő háttérhatalommal paktáló, politikáját a végletekig kiszolgáló nemzetellenes erők létét. Vagyis szalonképesíteni a szalonképtelent – akár a szavazatmaximalizálás szándékával. Fontosabb a dolgok kimondása, mint néhány százalék. Arról nem is szólva, hogy bizonyos igazságok kimondása választási szempontból is szerencsés lehet, mert meglehet, hogy egy felesleges gesztus semmit nem hoz a velejéig nemzetellenes ellenoldalnak, onnan viszont demotiválhatja a saját tábort.

Nincs visszataszítóbb, mint a nemzeti jelző álcaként való használata, illetve a nemzetellenes erőket integráló hamis nemzeti egységszólam. Mielőtt 1918-ban Károlyi Mihályék megadták volna a kegyelemdöfést a történelmi Magyarországnak a hadsereg leszerelésével, a nemzeti függetlenség jelszavával „kampányoltak” és Nemzeti Tanácsnak nevezték magukat. Valódi elhivatottságukról semmi nem beszél hitelesebben, mint hogy vezetőjük előre megmondta: az országba betörőkkel szemben nem fognak fegyverrel védekezni, valósággal biztatva ellenségeinket, hogy nagyobbat harapjanak a történelemi Magyarországból. Érdemes felidézni a Károlyi Mihálynak tulajdonított szavakat: „Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.” Íme a „merjünk kicsik lenni” ideológia megalapozója. Károlyi Mihály leghűségesebb mai követője, Gyurcsány Ferenc is előszeretettel használja a nemzeti jelszavakat (lásd az Útközben címmel könyv formában megjelent politikai hitvallását), amikor épp nem arról beszél, hogy kormányra jutása esetén kevesebb Trianon emlékmű és székely kapu lesz az országban.

 Tavares-asszociációk

Nagyon fontos leszögezni, hogy nem Orbán Viktor és a Fidesz választási fogása annak rögzítése, hogy az MSZP és csatolt részei, beleértve a történelem szemétdombjára került, önmagából kifordított MDF-et, a magyar érdek ellen léptek fel Európában, és nem csak a kormány ellen. ATavares-jelentésről mindenki tudhatja, hogy e dokumentumnak annyi köze van Európához és a hármas szellemi gyökérzetű, a keresztény értékrenden, római jogon a görög filozófián alapuló „európai gondolkodáshoz”, mint az Eurovíziós Dalfesztivált botrányos módon megnyerő szakállas álhölgynek. A sokat emlegetett dokumentum álliberális, a klasszikus, John Locke, John Sturart Mill vagy Alexis de Tocqueville által képviselt liberalizmussal köszönőviszonyban nem levő „létező baloldal” kívánságlistája, érdemi mondanivaló nélkül maradt ideológia követőinek szellemi perverziója. Örvendetes, hogy Orbán Viktor is rámutatott arra, hogy a Tavares-jelentést tollba mondó „álmagyar” politikusokat nem kell Európába küldeni, mert ott továbbra is a magyarság jogos önvédelmi törekvései ellen fognak tevékenykedni. Egyikük-másikuk – például Gyurcsány Ferenc, az álmagyar álbaloldal tényleges ideológiai vezére – ki is nyilvánította, hogy az Egyesült Európai Államok híve, ami nem mindenkiben szólaltatja meg a vészcsengőt, hiszen legtöbbek elsődleges asszociációja a sztárolt Amerikai Egyesült Államok. Miközben mit is jelent az euroföderalizmus a valóságban? Azt, hogy a maradék magyar szuverenitás is feloldódna, hogy még kevesebb eszközünk maradna az önálló magyar érdekek érvényesítésére. Miközben minden, nemzetben gondolkodó, alapszinten informált ember tudhatja: a magyar nemzeti cél a függetlenedés Brüsszeltől, a magyar szuverenitás szélesítése, ha úgy tetszik, a magyar autonómia kiteljesítése.

Az erdélyi magyarság sorsalakulásával való párhuzam kézenfekvő. A cél az Erdélyt gyarmatosító román fővárostól, Bukaresttől való minél nagyobb fokú függetlenedés. Brüsszel és Bukarest célja – a gazdasági kizsákmányoláson túl – egyaránt a homogenizáció. Míg Brüsszel alapvetően keresztény- és nemzetellenes, és általában nemzeti hagyományoknak üzen hadat, Bukarest a román etnosoviniszta nacionalizmust igyekszik lenyomni valamennyi, uralma alatt élő állampolgár torkán, korra, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.

A második magyar igazság

Persze a centrális erőtér irányelvének megfelelően „kötelező módon” kellett ütni egyet Orbán Viktornak a másik oldalra is. „Ne engedjük Brüsszelbe azokat sem, akik fejjel mennének a falnak, akik azt mondják, hogy Magyarország helye nem Európában van” – fogalmazott. Kérdés: ennek mi az értelme? A gesztus inkább a magyar választóközönségnek szólt, de mivel nem került részletezésre, vélhetően nem jelzi előre a nemzeti radikális erők elleni offenzívát. Remélni lehet, hogy a Fidesz az EP-kampányban is olyan „erélytelen” lesz a Jobbikkal szemben, mint a parlamenti kampányban. S ez nagyon jól van így.

Amikor olvashattuk nemrégiben a világhálón, hogy Lendvai Ildikó szerint pecsét került a Jobbik és a Fidesz szövetségére, mi más juthatott az ember eszébe, mint Lovas Istvánnak az első Orbán-kormány ideje alatt megfogalmazott jótanácsa, hogy a jobboldal tegye meg mindazt, amivel a baloldal meggyanúsítja. Épp erre lenne szükség: háttéregyeztetésre, színfalak mögött összekacsintásra, a nyílt színen pedig ilyenszerű, nem megsemmisítő, nem eltúlzott bírálatra. Nehéz megítélni, hogy erre milyen esély van, alapszinten igen sok frusztráció gyülemlett fel mindkét táborban. Egyik oldalon a gyurcsány-orbánozás, másik oldalon a gárda semlegesítése, az „egyenruhás bűnözés nonszensze”, a Jobbiknak idegen erők kreatúrájaként való bemutatása alapszinten reális gyűlöletet szült.

Az elitnek azonban akkor is az a felelőssége, hogy a nemzeti érdekek terén együttműködjön, s hogy a pártérdek ne írja felül a magyar érdekeket. Erre most mutatkozik némi esély. Mint ahogy arra is, amit Orbán Viktor beszédében előrevetített: „Tudjátok, három a magyar igazság. Most jön a második.” Aharmadik nyilván az ősszel esedékes önkormányzati választás, amelyen a nemzeti oldalnak ismét csak jó esélye van a győzelemre és megerősödésre.