Márciusi gondolatok orvosis szemszögből

Március tizenhatodikán reggel előadást tartottam a harmadév ötödik szériájának. Az előadást azzal kezdtem, hogy megemlékeztem a szabadság fontosságáról, és két idézet által üzentem az orvostanhallgatóknak. A hatvanfőnyi hallgatóságból kézfelemeléssel ketten jelezték, hogy megelőzőnap valahol ünnepeltek. Hogy hol, arra már nem kérdeztem rá. Az egyik fiú azzal mentegetőzött, hogy nyolcig órájuk volt. De nyolc óra után is ünnepelhettek volna, hiszen két esti rendezvényre is sor került Marosvásárhelyen! – nem hagytam magam. Egyébként a megemlékezéseket városunkban idén a fiatalok szervezték, a három főszervezőegyike a magyar diákszövetség nemrég stafétát átadó elnöke...

Sajnos, az idei megemlékezéseken szembetűnően kevesen voltak. Pedig választási évben vagyunk. Pedig kivételesen négy pap mellett csak egyetlen politikus szólalt fel a Postaréten, a független összmagyar polgármesterjelölt, aki az eddigi kampányoló és nagyot mondó szokástól eltérően emberi, közvetlen beszédet tartott. És kiállt a magyar „meghurcoltak”, közöttük a Románia Csillaga érdemrendtől (és mellesleg ennél jóval korábban tiszteletbeli elnöki címétől) megfosztott szabadságharcos példaképünk mellett. Miközben a város nagyrabecsült lelkésze a közösségi szolgálat fontosságát hangsúlyozta. Ugyanakkor az esti Könyv és gyertya díjátadáson olyanok kaptak RMDSZ-elismerést, akik nem kimondottan politikai hovatartozásuk, hanem emberi tartásuk, közösségépítőtevékenységük miatt arra valóban rászolgáltak.

Kevesen voltunk. Kire, mire fogjuk? Az időjárás rosszabbra fordulására vagy a pusztító közönyre? Esetleg bennünk él valamiféle megmagyarázhatatlan félelem, szorongás most is, amikor nem merünk szembesülni önmagunkkal?

Persze, március tizenötödikét vállalnunk kell! A magyarságukat egészségesen megélők mellett – és meg vagyok győződve, hogy ők vannak döntőtöbbségben – elsősorban nem azokra gondolok, akik ilyenkor, egyik évről a másikra nagy magyarokká válhatnak, kokárdát hordhatnak és koszorúzhatnak, mert ez az érdekük, ez a divat, jelenleg ide sodorta őket az életük árja. Inkább arra utalnék, hogy a munkahelyi vagy egyéb elfoglaltsággal álcázott kényelem helyett ilyenkor jó lenne ünneplőbe öltöztetni testet-lelket egyaránt.

Én is abbahagytam a munkát, hogy két órakor a Petőfi-szobornál lehessek, annál a szívemhez kötődő„személyes alkotásnál”, amelynek menedzselését feleségemmel együtt majdnem két évi munkával végeztük, miközben megszületett harmadik gyermekünk. Mondhatni, a Petőfi-szobor harmadik pótgyermekünk, esetleg az öt mellett a mostoha. Az ünnepség után pedig kokárdás-bocskais mivoltomban szembementem egyik román professzortársammal. Köszöntünk egymásnak és ennyi. Néhány évvel korábban az egyetemi könyvtár igazgatónőjével „futottam össze” a székely vértanúk emlékműve felé tartva. Köszöntünk, előtte és utána is tisztelettel viszonyulunk egymáshoz. Amikor moldáv partnereink a későbbiekben Marosvásárhelyen jártak vendégszeretetemet élvezve, elvittem őket az igazgatónőhöz, és akkor is szépen, már-már szeretettel összemosolyogtunk. Vittek neki Bucura csokoládét, és jólesőérzéssel (?) megcsodálták az íróasztala mögötti falon függőNagy-Románia térképet. Amúgy nekem előzőleg, de könyvtári látogatásunkat követően is elismerően dicsérgették Marosvásárhelyt, ezt a magyarok által létrehozott szép várost.

Nos, március tizenötödikén, a néhány orvoskollégán túl miért nem találkoztam egyetlen egyetemi oktatótárssal sem valamelyik megemlékezésen a háromból, amelyeken jelen voltam? Meglehet, néhányukat nem vettem észre. És a többiek?

Visszatérve a reggeli előadásra. Legalább ketten bevallották, hogy tegnap ünnepeltek. Jó háromszázalékos aránya a jelenlevőknek. Velem együtt öt százalék. Hát igen, a város apraját-nagyját összeadva a több mint ötvenezer lakosú városunk öt százaléka körülbelül kétezerhatszáz–kétezerhétszáz személy lenne. Talán ennyi marosvásárhelyit mozgatott meg fizikailag a március tizenötödike Marosvásárhelyen. Tisztelet a máshonnan érkezőknek!

Eközben a marosvásárhelyi filmszínház az időközben Oscar-díjassá vált alkotást (Saul fia) vetíti. Ezt tanítványaim közül háromszor többen, összesen hatan látták már. Bizonyára mindannyian a Magyar Filmhét vetítésén, ahol a kassza kinyitása előtt már elkapkodták a jegyeket. Közben a Művész mozi napok óta műsorára tűzte, igaz, a kisteremben vetítik. A nemzeti ünneplésünket megelőzőeste sorra kerülővetítésre foglaltam jegyet, végignéztem harmadmagammal. Majdnem két tucat üres hely volt a teremben. Befértek volna azok az orvostanhallgatók is, akik lemaradtak.