Kis lépésekkel a szakadék fölött

Megkezdődött az elnökválasztási kampány. Ebből az alkalomból a magyar, a székely s az RMDSZ-rendezvényeken most már minden jel szerint kötelező román himnusz elhangzása után Kelemen Hunor megtartotta élete legjobb beszédét. Ha nem vennénk tekintetbe, hogy rajthoz állt az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje, Szilágyi Zsolt is, bizony nem értenénk, miért tartogatta a lényegről szóló mondanivalóját egy tét nélküli mérkőzésre. Mert ez a meccs csak a román államelnöki tisztség szempontjából tét nélküli, elvégre arra mindkét magyar jelölt esélytelen. Egyébként egy rendkívül fontos, Kelemenék szempontjából húsba vágó kérdésről szól: a 2016-os választásról. Arról, hogy lehet-e továbbra is bukaresti paktumpolitikát folytatni az erdélyi magyar választók feje felett, figyelmen kívül hagyva a távlati célokat, lehet-e elbeszélni az autonomista erők mellett, vagy muszáj lesz egyezségre jutni velük. Amit az RMDSZ tényleges csúcsvezetése, a Kelemen mögötti háttérhatalom – amelynek volt ereje az elnök akarata ellenére is kormányon tartani a szövetséget – nagyon nem szeretne.

A lehetséges lehetetlen

Az RMDSZ vezető grémiuma ugyanazt játssza az autonomista táborral, amit a románság a magyarsággal, s amit Szabédi László Jordáky Lajoshoz címzett emlékezetes, sokat idézett levelében úgy fogalmazott meg, hogy „mindent meg kell adni a magyaroknak, amit meg nem adni lehetetlen.” Ha Szilágyi Zsoltnak sikerül Kelemen Hunort megszorítania, netán legyőznie az elnökválasztás során, 2016-ban nehéz lesz fölényeskedni és az RMDSZ-t úgy beállítani, mint egyetlen esélyes magyar szervezetet.

Így válik érthetővé, hogy Kelemen hirtelen olyan dolgokat mondott ki egymással szoros összefüggésben, amire lassan húsz éve várunk. Hogy le kell építeni a tabukat, hogy világos, őszinte párbeszédre van szükség a románság és a magyarság között, hogy az autonómiaprogramot a román fél felé is artikulálni kell. Hogy ne mások mondják példaértékűen a kisebbségi kérdés romániai megoldását, hanem mi magunk, hogy száz esztendős ígéret valóra váltását várjuk a román féltől, amikor síkra szállunk az autonómiáért. Hogy ebben az országban nem albérlők vagyunk, hanem tulajdonosok, hogy nem az adottságokat kell méricskélni, hanem a lehetőségeket számba venni.

Így nyernek értelmet Victor Ponta szavai, aki szerint az autonómia-statútum Kelemen Hunor kampányfogása. Ponta esetében ugyan teljesen esetleges, hogy kijelentéseinek van-e bármi ténybeli alapja, Traian Băsescu politikai hagyatékának a nácikhoz való hasonlítása megmutatta, hogy a magyar baloldalhoz hasonlóan bármire képes, ha retorikai túlzásokról, pontosabban hazug rágalmazó fekete propagandáról van szó. S ezt természetesen nem Băsescu védelmében mondom, aki egyébként a tárgyszerű bírálatra igencsak rászorul.

Prefektusi autonómia

A statútum egyébként nem meglepő módon kiszámítható, prognosztizálható visszhangot keltett román és magyar berkekben egyaránt. Szövegezői egyszerre próbáltak megfelelni az autonómiakövetelő magyarság igényének és az etnokratikus, centralista, magyarellenes román politikai elit ízlésvilágának. Egyik sem sikerült maradéktalanul. Az RMDSZ szakértői olyan tervezetet hoztak össze, amelyet az összromán felháborodás mellett a magyarok sem éreznek magukénak. Amely megismerése után – a Székely Nemzeti Tanács tervezetével ellentétben – aligha nyerné el 200 ezer ember elfogadó egyetértését. Már csak azért sem, mert a tervezetben foglalt terület, a három, Székelyföldet is nagyjából magába foglaló megye, amely az RMDSZ elképzelései szerint az autonóm Székelyföldet alkotná, román többségű, a Székelyföldhöz soha nem tartozott területeket is tartalmaz. Így a magyar többség jelenléte egyáltalán nem lenne annyira masszív és egyértelmű, mint ma Hargita és Kovászna megyében. S miután a tervezet szinte teljhatalmat ad a román kormányt képviselő prefektusnak, csak egyetérthetünk a magyar nemzeti radikalizmussal aligha vádolható Salat Leventével, aki szerint az RMDSZ elképzelésében „végső soron a prefektuson múlik, hogy van-e autonómia vagy nincs, legalábbis a jogszabályalkotással kapcsolatos hatáskörök terén.” Az pedig végképp nonszensz, hogy alkotmánymódosításhoz kössék a tervezet elfogadását, hisz ha van bármiféle értelme egy magyar szempontból ennyire gyenge tervezet benyújtásának, akkor legfeljebb az lehet, hogy az elfogadáshoz ne legyen szükség alkotmánymódosításra.

A román reakciók várhatók voltak, minden politikai erő elutasította az RMDSZ oly puha, a román nemzetállam irányában oly megengedő tervezetét, a minősítések nem sokkal jobbak annál, mint amit tíz esztendeje, a megalakuláskor az SZNT és az EMNT kapott. „Szélsőséges”, „méltatlan”, „kabaréba illő”, „alkotmányellenes”, „provokatív”, „gyűlöletet szító” – íme néhány jelző. Újra bebizonyosodott: nem lehet a neptuni sugárúton menetelve, a román politikai elittel egyezkedve, nyíltan magyarellenes erőkkel paktálva autonómiapolitikát folytatni. Azt csak konfrontáció vállalásával, a nemzetközi fórumokon való kőkemény kiállással, társadalomszervezéssel, messze hangzó tiltakozásokkal lehet. Ha nem jelenünk meg megoldandó problémaként a román politikai horizonton, soha nem vesznek komolyan minket.

Szeletelt elefánt

Több mint húsz éve vette tervbe az RMDSZ a statútum megfogalmazását – a brassói kongresszus által megszabott határidő letelte óta felnőtt egy generáció. Markó Béla azonban képes volt a csíkszeredai kampánynyitón azt állítani: „Megrökönyödhettek, akik 25 éve abból éltek, hogy az RMDSZ-en számon kérték az autonómiát. Most már nem tudják ezt rajtunk számon kérni, mert elkészült a törvénytervezet.”

Nem az a probléma tehát, hogy közel két évtizedet késett egy olyan politikai cselekedet, önépítő lépés, amely csak a magyar politikai akarattól függött, miközben történelemi lehetőségek húztak el mellettünk egymás után, a koszovói nemzetközi rendezéstől Románia EU-csatlakozásáig – utóbbinak feltételt szabhatott volna a magyar diplomácia szövetségben a magyar érdekképviselettel. Nem. Markó szerint az a probléma, hogy erre egyesek mertek folyamatosan figyelmeztetni, és gyorsan meg lehet vádolni őket azzal, hogy „ebből éltek”. S ki teszi mindezt? Aki 1996 óta abból él, hogy maga alá szervezte a középgárdát, vazallusává tette a civil társadalmat és sajtót, s aki neptuni pályára állította az RMDSZ-t, eljátszva a legfőbb ütőkártyát, az önálló erdélyi magyar külpolitikát, ingyen adva oda azt a bizonyos libát.

Mielőtt túldicsérnénk a hirtelen radikálissá vált Kelemen Hunort, hadd említsük meg azt is, hogy az utóbbi időben megnyilvánulásai nem épp az önálló magyar politizálásról szóltak. Például annak kifejtése, hogy kedvező fejlemény a magyarellenes soviniszta Corina Creþu Európai Bizottságba való jelölése, aki beiktatásával majd átlényegül, és már nem a PSD-t képviseli, és nem is Romániát, hanem az Európai Bizottságot. Finoman szólva aggasztó a skót népszavazással kapcsolatos ama meglátása is, miszerint kedvező a szavazás végeredménye, mert a realitásérzék hiányáról tanúskodik.

De a fentebb dicsért beszédnek is van legalább egy problematikus kitétele, amely nyilván az eddigi politikát hivatott legitimálni, eladni a választóközönségnek. Beszédében Kelemen újracsomagolta a Domokos Géza által fémjelzett „apró lépések politikáját”. Az általa közzétett „dakota mondás” szerint az elefántot szeletenként kell megenni. Nos, válaszképp a dakota mondások Kárpát-medencei elterjesztőjét kell idéznem: „Aszakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani.”