Kibekkelt átnevelés

Bár a Bukarestet betemető hó miatt a téma kissé lekerült napirendről, a hazai közvéleményt várhatóan még sokáig fogja lázban tartani a börtönirodalom körül kirobbant botrány. Néhány év alatt ugyanis ugrásszerűen megnőtt a büntetés-végrehajtási intézetekben született könyvek és tudományos dolgozatok száma Romániában. Miközben korábban évente csupán egy-egy művet írtak elítéltek, 2014-ben 69, tavaly pedig 331 kötetet publikáltak fogvatartottak, akiknek egy 1969 óta hatályban lévő jogszabály alapján minden egyes kiadványért harminc napot elengednek a büntetésükből. A jelenség szoros összefüggésben áll a korrupcióellenes harc előretörésével, amelynek nyomán több tucat politikus, közméltóság és üzletember került rács mögé, és akinek hirtelen „kidomborodott” az írói vénája.

Alaposan megkérdőjelezhető azonban ezeknek a műveknek a minősége és hitelessége. Egy pénzmosásért hat évre elítélt vállalkozó például a nemzetközi marketingkutatásról, egy kábítószer-forgalmazásért 13 év börtönnel sújtott arab férfi a drogprevencióról, egy befolyással üzérkedés miatt elítélt volt szenátor többek között a jogállamról értekezett. A legtermékenyebb szerzőnek a korrupció miatt tíz év szabadságvesztésre ítélt Dan Voiculescu volt pártelnök, szenátor, üzletember számít, aki 2013 óta tíz kiadványt írt a rács mögött. Öt dolgozatának köszönhetően tavaly hamarabb szabadult a juhászból multimilliomossá, a bukaresti Steaua futballklub tulajdonosává, majd európai parlamenti képviselővé vált George Becali üzletember, aki utólag bevallotta: a könyveket nem is ő, hanem társszerzők írták. Nem véletlen, hogy a silány, összeollózott munkák mögött rejlő nyilvánvaló szélhámosság elérte a hatóságok ingerküszöbét is, a korrupcióellenes ügyészség eljárást indított az ügyben, az igazságügy-minisztérium pedig vizsgálatot rendelt el annak megállapítására, valóban tudományos munkának számítanak-e a „börtönkönyvek”, illetve jogszerűen helyeztek-e ezek alapján szabadlábra elítélteket. Sőt a szaktárca vezetője kezdeményezte a fogvatartottak írói tevékenységét honoráló törvény hatályon kívül helyezését is.

Túlságosan nem szorul magyarázatra a közvéleménynek a „börtönírók” garázdálkodása fölötti felháborodása. Miután a nyilvánosság elégtétellel veszi tudomásul, hogy ha lassan is, de biztosan elnyerik méltó büntetésüket a megakorrupcióban és gazdasági panamákban érintett közszereplők, a legtöbben joggal tekintik tűrhetetlennek, hogy ugyanezek az elítéltek csalás útján rövidítik meg fogvatartási idejüket. Persze nem lenne kerek a történet, ha nem bukkanna fel benne magyar szál is. Az RMDSZ és sajtója bőszen nekiugrott Erdély egyetlen oknyomozó portáljának amiatt, hogy külön cikket szánt annak, milyen írásokkal rukkolt elő a büntetés-végrehajtási intézetből a stratégiai privatizációk ügyében tavaly négy év szabadságvesztésre ítélt Nagy Zsolt volt távközlési miniszter. Holott a kifogásolt írás egyetlen „bűne”, hogy hibásan témavezetőként nevezett meg három egyetemi tanárt, akik mindössze ajánlást írtak az RMDSZ volt ügyvezető elnöke munkáihoz. Ráadásul a tévedésen túlmenően nem is keverte a megkérdőjelezhető írói vénával rendelkező becalik, coposok és niculáék közé a volt magyar politikust, aki a maga részéről kifogásolta, hogy a törvény biztosította lehetőséggel visszaélők miatt az egész jogszabályt törölnék.

Holott világos, hogy ez esetben teljes érdekellentét feszül az elítéltek és a kinti világ között. Előbbiek minden eszközt megragadnak a mihamarabbi szabadulás reményében, a társadalom érdeke viszont azt kívánja, hogy leróják büntetésüket, ez alatt pedig lehetőleg jó útra térjenek, belássák tévedésüket, és szabadlábra helyezésük után ne ismételjék meg azt. Kérdéses azonban, mennyire szolgálják ezt a társadalmi elvárást a hatályos jogszabályok biztosította kedvezmények. Arról nem beszélve, hogy a „börtönírókkal” ellentétben például a román állam semmiféle támogatásban nem részesíti az írókat, költőket. És ha már irodalom, feltevődik a kérdés: vajon mit szólnának a mai gyakorlathoz börtönt, munkatábort járt költőink – például Batsányi, Páskándi, Radnóti, de a sor folytatható más értelmiségiekkel is –, akiknek egyáltalán nem adatott meg a lehetőség, hogy műveik fejében hamarabb szabaduljanak? Summa summárum: ahelyett, hogy megkérdőjelezhető színvonalú és eredetű irományaikkal örvendeztessék az olvasóközönséget (és ezért még idő előtti eltávozást is kapjanak), sokkal fontosabb lenne a börtönírók átnevelése.