Évértékelők

Amikor Gyurcsány Ferenc kivált az MSZP-ből, azt hihette, hogy az általa alapított párt népszerűsége egy csapásra a magasba ível, s ő lehet az, aki majd a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet integrációjának élére áll. Nos, nem így lett. A választóknak általában csak egy kisebbsége az, amely tudatosan szavaz, világos értékválasztásai vannak. A többséget jellemzően a létező struktúrák ereje tartja fogva, egyfajta közösségi szinten érvényesülő tehetetlenség, minden újtól való eleve elzárkózás. Az MSZP ebből profitál. Mellékes, hogy miniszterelnök-jelöltje egyszer már csúfosan alulmaradt a jobboldal vezetőjével szemben, hogy a pártban – miként arra Orbán Viktor is rámutatott a későbbiekben még részletezendő, minap megtartott évértékelőjében – megsokasodtak a rendszerváltás idején vitatható jogszerűséggel, de vitathatatlanul immorálisan megtollasodott milliárdosok, s ők akarják képviselni az elesetteket, a munkásokat, a bérrabszolgákat. Mindez nem számít, a bejáratott logó, a tovább élő kapcsolatrendszer, a társadalmi beágyazottság minden más szempontnál többet nyom a latban a „baloldalon”. Most Gyurcsány azt játssza, hogy miután pártját bevették a „baloldali” összefogásba (a „baloldal” kifejezést csak idézőjelben használhatom, hiszen miféle baloldal az, mely helyteleníti a bankadót, a multik megadóztatását, amely támogatja a globalista gyarmatosítást, helyteleníti a rezsicsökkentést és a gyermekek után járó adókedvezményeket?), magát igyekszik előtérbe tolni, s úgy viselkedik, mintha ő lenne politikai táborának vezetője.

Ellentétes beszédmódok

A múlt hétvégén Orbán Viktor mellett nem Mesterházy Attila, hanem Gyurcsány tartott évértékelőt. (Érdekes kérdés, hogy az ATV közvetítése miért szakadt meg, ha már egyáltalán műsorra tűzték Gyurcsány beszédének közvetítését. Ez megint egyfajta „baloldali” önsorsrontásnak tűnik, amennyiben az MSZP-sek „befütyültek”, s ők állnak a megszakítás mögött.) Önmagát adta: személyeskedett, gyalázkodott, nemcsak a másik politikáját támadta, hanem emberi mivoltában igyekezett sárba taposni ellenfelét. Igen, épp ő, a magyart magyar ellen uszító, a szemkilövető, az ország kiárusítója, az erdélyi magyar autonómia elárulója.

Éles ellentéte volt mindennek Orbán Viktor méltóságteljes, higgadt és derűs évértékelője. A műfajt, amelyet az Egyesült Államok politikai rendszerének egyik intézménye ihlethetett – persze, azzal a különbséggel, hogy ott az elnök a kongresszus előtt mondja el beszédét, ahol egyébként, ellentétben az európai kancellári demokráciákkal, nem mindennapos vendég – Orbán honosította meg 1999-ben, s azóta minden évben megtartja hívei előtt a maga évértékelőjét. Nem kétséges, az évértékelő célja a saját tábor motiválása, eszmei-ideológiai megerősítése, felvértezése, párhuzamosan az egész társadalomnak címzett üzenet eljuttatásával.

Megszelídített kifejezések

Orbán Viktor beszéde kampánybeszéd volt, de jól felépített, hatásos, tartalmas kampánybeszéd. Aki meghallgatta, azzal maradhatott, hogy ez az ember tudja, mit akar, és hisz abban, amit csinál. Lényegében ez volt az évértékelő funkciója. Eszmei és egyben nemzetközi kontextusba ágyazni az elmúlt négy év vívmányait, s nem a számokkal való bűvészkedés.

Két mozzanatot emelnék ki a beszédből, amely egyébként vélhetően még jó ideig szolgáltat témát az elemzőknek. Az egyik a „második rendszerváltás” fogalmának bevezetése, a 2010-ben emlegetett „szavazófülkékben lezajlott forradalom” helyett. Nagyjából ugyanazt mondja, csak finomabban, emészthetőbben: a magyar választók olyan erővel utasították el az álbaloldal nyolcéves uralmát, hogy lehetővé tették a győztes politikai erő számára a rendszer alapjaiban való átalakítását. A másik a gyarmati státus elutasítása, amely a gazdasági szabadságharc jelszavának megszelídítése.

Ezen elméleti modell szerint a Fidesz ismét a rendszerváltó erő pozíciójába került, vele szemben a választók számára csalódást hozó „posztkommunizmus” áll. Ami ügyes játék a szavakkal: a posztkommunista ugyan kommunizmus utánit jelent, de sokan utódkommunistát értenek alatta. Az MSZP pedig egyszerre képviseli az 1990 és 2010 között kialakult, a szavazók által a legutóbbi választáson határozottan elutasított rendszert, valamint az MSZMP jogutódjaként a kommunista utódpárti bélyeget. Orbán bibliai példázatokkal és bon mot-kal tarkított beszédében rámutatott: a 2010-ben hatalomra került pártok mertek élni a lehetőséggel, vállalták a cselekvés felelősségét, az alkotmány és a közjogi játékszabályok újrafogalmazását.

Villanófényben

Elegáns gesztus volt és éles ellenpontja a gyurcsányi gyalázkodásnak, hogy Orbán Viktor egyetlen „baloldali” politikus nevét sem mondta ki, csak utalt a nyolcéves kudarckormányzásra. A másik oldalról egyetlen politikust említett csupán személyében név nélkül, az „Éhségmenet” élén menetelő Simon Gábort, aki közben „százmilliókat meneteltetett” ki az országból külföldi bankszámlájára. Az évértékelő taktikusan azokra a pontokra helyezte a hangsúlyt, amelyek valamennyi magyar számára közösek, mindenki számára elfogadhatók: nemzeti szuverenitás, azaz saját sorsalakítás, önálló gazdaságpolitika, a fő ellenfelek országon kívüli tényezők, mint a bankok, a multinacionális vállalatok és az IMF.

Szerencsés az a politikai vezető, aki valós elemek hangsúlyozásával festhet pozitív képet saját országlásáról, s nem kell olyan szólamokhoz folyamodnia, amelyek éles ellentétben állnak mind a realitással, mind pedig az emberek mindennapi megéléseivel („dübörög a gazdaság”). A két évértékelő – a mocskolódó, a „baloldal” saját táborában is viszályt keltő gyurcsányi, illetve az önálló magyar érdekekben, a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakításban, jövőben gondolkodókat megszólító orbáni – ismét villanófényben mutatta meg a két tábor közti mérhetetlen nemzetpolitikai távolságot.

Okkal remélhetjük, hogy ezt érzékelte a választók nagy része is, s hogy az elmúlt hétvége közelebb vitte a nemzeti oldalt egy újabb nagyarányú politikai győzelemhez.