Csipetnyi hála

Szenteste. A vastag fenyőszagban, sgyermekeink örömének friss illatában, megszédülve a meghatottságtól, támasz után markolászó kezem nem a nyirkos levegőt, egy macska bundáját, vagy nyugtatós dobozt tapintott, hanem férjem erős kezébe kapaszkodhat. Milyen boldogság, hogy van társam! – nyilall belém a ritka felismerés.

Aztán persze elmúlik ez a hálatelt pillanat is. Tudom, a házasélet nem folyamatos fogkrémreklám. Hiába találtuk meg a hozzánk illőt, azért vannak buktatók. A legfőbb akadályt éppen ez a rohanó vagy rohadó (?) világ jelenti. Kezdjük rögtön azzal a kérdéssel, hogy miért ésszerű, hogy két ember, akik szeretik egymást, házasságra lépnek, és attól kezdve idejük nagy részét egymástól távol töltik, mondván, hogy dolgoznak. Éppen a családért...

Na meg ott vannak a jelszavak, amelyek szinte kötelező erővel harsognak mindenhonnan. Lehetőség, kaland, alkalom, siker. „Ne mulaszd el”, sőt, „ragadd meg”, „szerezd meg” a legújabb, még gyorsabb, még sokoldalúbb, még formatervezettebb fényképezőgépet, telefont, bármit, társat akár. Miért is ne? Az öregedés értékét veszítve, mint elkerülhetetlen rossz, fenyegetőn ágaskodik már harmincas éveink végétől. Csapongani, félrelépni bokaficamig, hogy a fiatalság illúzióját emlékek formalinjába kényszerítsük. Mert világunk figyelmeztet: csak egyszer élünk, s „anőm” határozottan jobban hangzik, mint „a zasszony”. A családi boldogság emiatt, úgy tűnik, hosszú távon az unalommal egyenlő. Szinte kívánjuk a veszekedést, aszaftos pletykákban való tocsogást.

Mintha az élet egy nagy, élménygyűjtögetős verseny lenne, de amikor a célszalagot átszakítjuk, sértetten vesszük tudomásul, hogy Polcz Alaine fordulatával élve „a koporsón nincsen csomagtartó”.

A megnyugvás, az elégedettség, mint értékek, teljesen elhalványultak. A harmónia kifejezést sikeresen száműztük a keleti meditációs könyvekbe. Ahogy az egészség sem a természetes állapotunkként értelmezendő többé, hanem csak nehezen, bigyók által és állandó görcsös ráfigyeléssel érhető el. Ha ismerőssel beszélgetsz, s a „hogy vagy” kérdésre csak annyit felelsz hogy „jól”, már-már gyanúsan vizsgálgat, hogy csak nem álltál be valamilyen szektába.

De! Be kell vallanom, hogy a hálateltek maroknyi közösségének vagyok büszke tagja. Az FTP-nek, vagyis a Félig Telt Pohár egyházának. Bárki könnyen bekerülhet. Ide nem kell adót fizetni, sem bankszámlaszámot villantani, a tagsághoz nem szükséges befolyásos személyek ajánlása. Egyetlen dolog kell hozzá: egy csipet hála.

Na, most nyugodtan dohoghatnak, hogy ugyan miért is kellene hálát adni, amikor válság van, meg a fenyőfára is kiadtunk egy fél vagyont. Nem beszélve arról, hogy pusztítják az erdőket, és maholnap nem lesz élhető ez a föld. Igen, valószínű, hogy akárhonnan kezdjük is a gondolatmenetet, a végén eljutunk a globális katasztrófa divatos rémképéhez. De tudják mit? Akkor is van, amit megköszönnünk. Mondjuk adjunk hálát azért, hogy dohoghatunk! Hogy tudunk gondolkodni. Fáj valamijük? Igen? Csak az fáj, ami van, tehát ezért is hálát adhatunk. Ha nem fáj, akkor meg pláne!

Köszönjük meg, hogy van társunk, akivel valamikor megtanultuk, hogy a szerelem nem csak ige egyes szám első személyben, hanem főnév, a legfőbb. Öleljük meg őt. Ugye, milyen jó erre a tudásra időnként visszaemlékezni?

De vigyázat, a hála huncut jószág. Egykettőre óriásivá dagad, és hosszútávon függőséget okoz. De nem kell félni. Legfeljebb a mindennapi panaszadagunkról kell lemondanunk. Minél többször engedjük át magunkat a hála érzésének, annál értékesebbnek, valódibbnak tűnik majd az életünk, házasságunk.

Segítségével talán még a holtomiglan-holtodiglan is több lesz újra, mint egy elavult nyelvtörő.