Az utolsó biankó csekk

Mircea Diaconu korántsem a világtörténelem első színész-politikusa, esete mellett mégsem lehet csak úgy elmenni. A román westernfilmek hajdani csetlő-botló társfőszereplője időközben felnőtt, levetkőzte filmbeli gátlásait és pattanásait, és miután színidirektori identitása miatt kiebrudalták a pártpolitikából, tessék, a kötelező szavazatok kétszeresét megszerezve készítheti brüsszeli poggyászát.  Miközben a politikai pártok többsége arra készül, hogy megfejtse: hol hullatja el szavazóit egyik választásról a másikra?
Hatványozottan érvényes ez az európai parlamenti választásokra, amelyekre a jelek szerint nemcsak a választók nem vevők, de a politikusok sem találják azokat a hívó szavakat, amelyekkel legalább pillanatnyi elgondolkodásra késztetnék a szavazópolgárt.  Az unalomba fulladó szlogenek mellett legfeljebb nemzeti büszkeséget piszkálgató   vérszegény próbálkozásokat fedezhettünk fel az EP-kampány során. Victor Ponta miniszterelnök afféle sárga kakaduként virított, amikor valahol az európai források vonzásának és felhasználásának emelkedő mutatóit említette, biztosan elszólta magát, a fáradtság lehetett az oka. Immár az eredmények ismeretében igyekeztem utánanézni, vajon mit mondhatott Diaconu, amivel megnyerte a választókat, de veretes általánosságokon túl semmit sem találtam. Úgyhogy maradt az Antena 3 hírtelevízió által biztosított, egyelőre kiderítetlenül nyomatékos nyilvánosság – no meg a Proféta, az arany és az erdélyiek filmélményébe ágyazott ismertség.
Az RMDSZ-nek újra sikerült átjutnia a tű fokán, ám ha valamikor, most hatványozottan érvényes a megállapítás: nagyon közeli az a bizonyos fal. A szokványos protestszavazatokon túl ugyanis olyan apátia tapasztalható, amely tényleges veszélybe sodorja nemcsak az európai, de a hazai parlamenti képviseletet is. Kis híján az „egyesélyes” mérkőzést is elveszítették, a farkast kiáltással pedig az egyszeri legény is megjárta már. Az emberek többsége ugyanis az erőtől duzzadó, céltudatos vezért kedveli, nem pedig azt, aki szavazatokat koldul. Mert a keresztény erkölcsiség szellemében a gyengék és elesettek valóban gyámolításra szorulnak, azt azonban senki sem veszi jó néven, ha vígan dalolva szembejön vele a túlsó sarkon még tolókocsiban kéregető koldus.
A Brüsszel-hadművelet legnagyobb tanulságának momentán ez tűnik. No meg az, hogy a jelek szerint az erdélyi magyarság kiosztotta az utolsó biankó csekkeket.  A következőért már fehérgalléros végrehajtó jön. Vagy a kíméletlenségig elkeseredett pénzbehajtó.