Az „egy közös magyar ügy” hite

Szeretünk beszélni Trianon meghaladásáról, gyógyításáról, a Trianonon való túllépésről. Léteznek is olyan lépések, technikák, amelyek ebbe az irányba mutatnak lelki öncsonkítás nélkül (lásd a magyar állampolgárság kiterjesztése, június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása), ettől függetlenül kőkemény tény, hogy Trianon negatív következményei máig hatnak, és több síkon érvényesülnek.

Sok szó esett a rendszerváltás után – amikor egyáltalán nyíltan lehetett beszélni e kérdéskomplexumról – az anyagi lelki, lélekszámbeli veszteségről, annál kevesebb arról, hogy Trianon szétválasztotta az anyaországban az állami és nemzeti érdeket. A szocializmus, majd a szocialista kormányzat idején a nemzeti érdek egyértelműen háttérbe szorult, és a helyzet perverzitása folytán még az államérdek sem érvényesült. Az egyes, egymástól elszakított nemzetrészek számára potencialitássá tette az egyedi fejlődési utat, elméletileg és gyakorlatilag lehetővé tette a Kárpát-medencei magyar „szétfejlődést”, az elcsatolt nemzetrészekhez tartozó egyének számára pedig a kettős identitást. Ép öntudatú magyar számára evidencia, hogy a rákényszerített idegen, elnyomó hatalom és állampolgárság nem jelenthet azonosulási pontot, önazonossági mintát. De a nemzeti öntudat megélésétől sokak számára mentes hétköznapok az elszakított nemzetrészek egyes rétegeiben bizony okoznak hasonló deformációkat, amelyek extrém esetben odáig juthatnak, hogy akad, aki ezt normaként állítja be. A többes identitás egyébként az első lépcső a más identitás, vagyis a többségbe való nyelvi, kulturális majd érzelmi beolvadás irányába.

 Fenyővíz és szójaszalámi

Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van a magyar politikai elit iránymutatásának, nemzeti felelősségtudatának, hiszen egyedül ez képes valamelyest ellensúlyozni a spontán szétfejlődést és az egyéni szintű asszimilálódást. A politikai elit szintjén két egymást kizáró paradigma uralkodik ebben a kérdésben. Az egyik a „be nem avatkozás” teóriája, amit az elmúlt húsz évben legtöbbször és legnagyobb hatással Markó Béla fogalmazott meg. Eszerint az anyaországnak nincs más dolga, mint hogy támogassa az egyes elszakított nemzetrészek politikai törekvéseit, bármilyen irányba is mutassanak azok. Hivatalos keretek között megélt személyes élményem Markó Béla sajátos reakciója, amikor az SZKT egyik őszi ülésén 2002-ben  hozzászólásomban Markó expozéjához idéztem Csoóri Sándort, aki nyílt levelében többek között ezeket írta: „Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a 19. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”

Markó akkor azt mondta, hogy jómagam aradiként elmondhatom, ha más irányt képzelek el az RMDSZ politikájában, de Csoóri Sándor előbb költözzön Erdélybe, és ne csak látogatóba jöjjön hozzánk székely fenyőt nézni és borvizet inni, majd azután „szóljon bele” a dolgainkba. Méltatlan válasz volt az őszinte aggodalmait megfogalmazó nemzetféltő Csoóri Sándornak, de az a szemlélet érdekes benne igazán, ami mögötte van. Kísértetiesen emlékeztet arra a román viszonyulásmintára, amely mentén a kilencvenes évek elején azzal próbálták egyesek hitelteleníteni a ’40-’50-es évek elején külföldre kényszerített, majd hazatérő, a kommunizmus által meg nem fertőzött gondolkodású emigránsokat, hogy akik nem ettek velünk szójás szalámit, ne akarjanak irányt mutatni az országnak. Vagyis aki nem eszi velünk együtt a kisebbségi lét keserű kenyerét, ne okoskodjon a jövőnk felől.

Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben a szabó dezsői paradigma, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Nagyon sokan, sokhelyütt idézték már e gondolatot, de a nagy igazságok értelmes emberek előtt soha nem kopnak közhellyé. Érdemes belegondolni e aforizmatikus gondolat mélységeibe. Ezt akarjuk? Hogy együtt lélegző organizmus, együtt reagáló közösség legyünk? Aki magyarul érez, nem akarhat mást. Sokan elmondták Szász Jenőtől kezdve – aki teljesen mindegy, hogy milyen szerepet töltött be az erdélyi politikai életben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén olyan pozícióban van, hogy politikai pártállástól függetlenül csak drukkolni lehet neki, hogy megállja a helyét – Kövér Lászlón keresztül Semjén Zsoltig: csak egy magyar ügy van.

 Be- vagy be nem avatkozni?

A „be nem avatkozás” paradigmája különösen akkor ütközik az „egy közös magyar ügy” szemléletével, ha feltesszük a kérdést: mit kell tennie a nemzet sorsáért felelős magyar kormánynak, ha azt látja, hogy a határon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai elitjének egy része elcsábulva a többségi szirénhangoktól egyre inkább klikkérdekű komprádorpolitikát folytat, azaz nem a magyar érdeket képviseli az elnyomó hatalommal szemben, hanem az elnyomó hatalom imázsát ápolja külföldön? Az Orbán-kormány opciója egyértelmű: elsősorban azokat a szervezeteket támogatja, amelyek magyar jövőt képzelnek el szülőföldjükön, amelyek a magyar autonómia hívei.

Ugyanez a kérdés megfordítva: e paradigma szerint mi dolga van az idegen uralom alatt élő magyarnak, elsősorban Erdélyben? A Felvidékről most nem beszélnék, mert ott aránytalanul nagyfokú joghátrány éri a magyar állampolgárságukat vállalókat, hasonló a helyzet a Kárpátalján, a Délvidékre viszont vonatkozik az, ami az erdélyiekre.

A magyar állampolgárság igénylése egyszerre közösségi és egyéni imperatívusz. Trianon óta a státustörvény hozott létre először jogi viszonyt az elszakított nemzetközösséghez tartozó egyén és az anyaország között. Az ellenünk elkövetett bűnöket nekünk megbocsátani nem képes, még mindig a magyarságot vádoló Kisantant nem értékelte a magyar önmérsékletet. Az állampolgárság olyan jogi viszony az állam és annak polgára között, amely nemzetközi jogilag elismert, odaítélése az állam szuverén akaratán múlik, s amely alapesetben érzelmileg is telített. Optimális esetben a polgár hazájának érzi azt az államot, amelyhez az állampolgárságon keresztül kötődik. Erre most, Trianon óta először, nekünk is lehetőségünk van. Ezen túl a magyar választójogi törvény módosításával jogosulttá váltunk szavazni is. A közös magyar Kárpát-medencei sorsformálás immár nem szépen hangzó metafora, hanem tényleges lehetőség.

A választójoggal élni éppoly közösségi és egyéni imperatívusz, mint az állampolgárság vállalása. Ez következik a szabó dezsői „egy közös magyar ügy” hitéből.