Autonómiánk pergő homokszemcséi

Hiteles forrásokból származó információ bátorít arra, hogy leírjam: a székely autonómiakérdés csak akkor lesz téma például Nagy-Britanniában, ha konfliktus jellegű történés állítja reflektorfénybe. Cinikus, de minimum nem túl szívderítő perspektíva, főleg azon elvárások fényében, amelyek a közelgő skót függetlenségi népszavazást övezik mifelénk.

Kétségtelen ugyan, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezési esélyein sokat lendítene egy nyugat-európai hátszél, ám időnként nem árt felmérni az ügy alakuló mozgásterét a dél-tiroli modelltől az anyaország védhatalmi státusának érvényesítési lehetőségéig. De még inkább azokat a korlátokat, amelyeket a hazai belpolitika állít, s amelyeknek távolabb költöztetésére csepegtetett hiú reményt Klaus Johannis nagyszebeni polgármester belügyminiszteri tárcával való „megkínálása”. Hajlamosak vagyunk ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a szebeni elöljáró szűnni nem akaró bravúrja – harmadik mandátumát tölti a hajdani szász metropolis élén – sokkal inkább tulajdonítható a Nemzeti Liberális Párt helyi és országos támogatásának, mintsem a szebeniek átlagot kétségkívül jóval meghaladó toleranciájának. Ez magyarázza a Johannis tekintetében megkérdőjelezhetetlen összromán bizalmi tőke felhalmozódását is, nem pedig a bizalmi gátszakadás a kisebbségek irányába. Ne feledjük: hiába szolgált 1996-tól 2012 decemberéig hűen kormánykiegészítő tényezőként az RMDSZ, „minisztergyanús” képviselőit a stratégiai fontosságú tárcák közelébe sem engedték.

Johannis esete, illetve a vele kapcsolatos remények azonban a kisebbségi érdekképviselet másik fájdalmas mulasztását is a figyelmünkbe „ajánlják”. Az önrendelkezés sokak szerint járhatóbb útjának tekintett erdélyi eszme kiteljesítésének nem annyira számszerűségében, mint érdekérvényesítésben jelentős komponense, a romániai németek és a magyarok között gyakorlatilag helyi közös akciókra korlátozódik a kapcsolat. Pedig a tömegtámogatottság mellett legalább annyira fontos, hogy megfelelő hátországú partnerek támogassák a közös ügyet. Az évszázadok során folyamatosan alakuló közös sors ellenére ugyanis egy sor kulturális különbség is „talpon maradt”, ami esetenként oda vezethet, hogy idegenkedve tekintgetünk egymás szimbolikus gesztusaira. A nyelvi akadályok, az esetenként széttartó érdekegyüttesek pedig oda vezetnek, hogy ujjaink között peregnek ki a közös múlt és közös jövő esélyének homokszemcséi.

És nem marad más, mint esetenként – az első világháború előestéjén egy vidéki magyar lapocska vezércikkírójához hasonlatosan – óva inteni Angliát.