Adonyi Nagy Mária (1951–2015)

Stanik István

A Facebookon érkezett a szomorú üzenet, meghalt Adonyi Nagy Mária. Volt kollégák, pályatársak gyorsan összeverődtünk a társasági hálón, régi vágású újságírói reflexekkel legalább két forrásból próbáltuk ellenőrizni az információt, majd elkezdtük keresni a választ a hír többi kérdésére is: hol, mikor és főleg miért? Hiszen, szégyenszemre, hirtelen azt sem tudtuk, hol telepedett le, miután a Magyar Nemzettől nyugdíjba vonult és Budapestről vidékre költözött. Csak annyit tudtunk, éreztünk abban a pillanatban, hogy a magyar irodalom egyik reményteljes ígérete, a magyar sajtó nagy tudású, szorgalmas munkása, a makulátlan szakmai erkölcs példaképe távozott idejekorán közülünk.

Életrajzából kiderül, Éradonyban született, innen a felvett Adonyi írói név is. Székelyhídon és Nagyváradon járt iskolába, Kolozsváron szerzett diplomát 1974-ben magyar–német szakon. Szatmárnémetiben tanított három évig, majd a bukaresti magyar szerkesztőségben dolgozott tíz éven át a rendszerváltásig. AHét belső munkatársa, majd a Romániai Magyar Szó és a Valóság szerkesztője. 1992-ben hazatér, 1995-ig, az akkor Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője. Közreműködött a Romániai Magyar Ki Kicsoda 1997-es kiadásának szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett. Azután a szülőföldhöz közelebb, Berettyóújfaluban vásárolt házat, ott érte a szívinfarktus október 13-án, nem sokkal 64. születésnapja után.

Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, a cenzúra többszörös rostálása miatt az csak 1978-ban jelenhetett meg, Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben látott napvilágot. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a111vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).

Ennyi marad utána: száraz életrajzi adatokból összerakott életpálya a lexikonokban. Hogy milyen volt emberként? Nehéz elmondani, mert magányosan, zárkózottan élt, csak ritka pillanatokban engedte közel magához a környezetében élő embereket. Én is csak emlékképek mozaikkockáit tudom feleleveníteni, pedig több mint harminc éve találkoztam először vele. A nyolcvanas években négy évig szomszédok voltunk Bukarestben, majd öt évig kollégák az Erdélyi Naplónál és a Romániai Magyar Ki Kicsoda szerkesztőségében.

Bukarestben, egy Moţilor úti tízemeletes tömbház könyvekkel telezsúfolt földszinti garzonlakásában élt, Szávai Gézáék és Jakab Mártáék laktak még a közelben. Bár a bukaresti magyar kolónia tagjai nagyon összetartottak, nem nagyon járt össze senkivel. Különcködését elfogadtuk, és nem foglalkoztunk vele, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor kiderült, hogy a szamizdat-ügy miatt a szekuritáté által körözött Szőcs Géza napokig nála lakott. Ez a gesztus „halált megvető” bátorságnak számított a tomboló Ceauşescu-diktatúra éveiben, és mindenki számára megkérdőjelezhetetlenné tette szilárd erkölcsiségét és ellenzéki elkötelezettségét.

Bátorságáról és a szabadság, a demokrácia eszméihez való ragaszkodásáról vall az Elorzott román forradalom címmel írt dokumentumriportja, amelyben egyetlen magyar újságíróként osztja meg tapasztalatait a romániai rendszerváltásról. A mű, mely ma is „kötelező olvasmány” azoknak, akik meg akarják érteni az elmúlt huszonöt év összefüggéseit, az interneten elérhető.

Ilyen tiszteletre méltó irodalmi és szerkesztői múlttal, makulátlan erkölcsi aurával fogadta el az Erdélyi Napló hívó szavát és telepedett le Nagyváradon 1992-ben. Mihálka Zoltánnal együtt ők hozták el a bukaresti magyar szerkesztőségek szakmai profizmusát a többnyire nagyon tehetséges, de szakmailag még nem elég képzett, kezdő újságírókból álló szerkesztőségbe. Addigi teljesítményei, hatalmas műveltsége, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása meghatározta a szerkesztőség viszonyulását a világhoz, a szakmához és a magyar nyelvhez és stílushoz, amelynek kérlelhetetlen őre volt. Ha ezekre az időkre gondolok, azt az Adonyi Marit látom, aki kézirattal a kezében, a szerzőt keresve rohangál a szerkesztőségi folyosón, hogy kioktassa az általa elkövetett műfaji, fogalmazási, helyesírási hibákról. Ilyenkor „lefiamozta” a „tettest”, aki megdorgált kisdiákként, lehajtott fejjel nyelte a leckéztetést. Nehéz, feszültségekkel teli pillanatok voltak ezek, de mindannyian megéreztük, ettől lesz hétről hétre jobb a lap, és ettől lesznek egyre jobb újságírók a kollégák. A kérlelhetetlen szakmai szigor és fegyelem jelképe volt, ugyanakkor egy-egy pohár bor mellett, a lazítás pillanataiban képes volt megmutatni emberi arcát is. Néha meglepődve néztük, milyen felszabadultan tud nótázni (inkább népdalozni), amikor annak volt az ideje. Azokban az években szakmai teljesítményének, hiteles tájékoztatásának köszönhetően az Erdélyi Napló példányszáma meghaladta az 50 ezret. Biztos vagyok benne, hogy a sikerben neki is szerepe volt.

Úgy gondolom, Adonyi Nagy Mária most lezárult életpályája kapcsán, a mai olvasónak is tudnia kell, hogy a mai Erdélyi Napló is magában hordozza génjeit.