A magyar sajtó és a politikum viszonyrendszerének változása

Negyed évszázad telt el a rendszerváltás óta. E történelmi léptékű korszak tapasztalata elegendő ahhoz, hogy bizonyos hosszabb távú társadalmi-politikai változásokat, trendeket képesek legyünk azonosítani. Ezek közé tartozik a sajtó és a politikum viszonyának fokozatos megváltozása, valamint a sajtó világában bekövetkezett eszmei-politikai tagozódás.

A rendszerváltás után a majdnem homogén sajtónak közvetlen politikaalakító ereje volt. A nem sokkal korábban még a kommunista rendszert támogató újságírók százai álltak szélirányba, és kormánybírálat ürügyén támadták ugyanazt a keresztény-nemzeti értékrendet. Csak immár nem a proletár internacionalizmus elvi talaján állva, hanem a liberális kozmopolitizmus jegyében. A nemzeti oldal a sajtótorta legfeljebb 15 százalékát uralta, a közhangulatot pedig képtelen volt alakítani.

Homogén határállítás

A Fidesz sorsa a legjobb példa arra, hogy micsoda ereje volt a homogén értékrendű, politikailag masszívan befolyásolt központi médiának. 1993 során a párt retorikájában egyre több nemzeti szólam jelent meg, ezzel párhuzamosan pedig vezetői megtagadták az Antall-kormányt leváltani igyekvő ellenzéki koalícióban való részvételt az MSZP és az SZDSZ oldalán. Sőt, hogy az akkor SZDSZ uralta sajtó szemszögéből mégrosszabb legyen a párt megítélése, Orbán Viktor hangot adott annak, hogy elképzelhetőnek tartja egy Fidesz–SZDSZ–MDF–KDNP-koalíció létrehozását. Válaszképpen a Fidesz olyan sajtóössztüzet kapott ugyanazoktól a nemzetellenes orgánumoktól – amelyek korábban a népszerűségi listák élére, 40 százalékos támogatottság magasságába röpítették –, hogy a párt 1994-ben szerény 7 százalékkal éppen csak bejutott a parlamentbe.

E jelenséget, a sajtó közvetlen politikaalakító szerepét többen elemezték az akkor még egészen más húrokat pengető Debreczeni Józseftől Pokol Béláig. Utóbbi részletesen leírta, hogy miként alakult Magyarországon az a homogén sajtóbeli-pénzügyi és politikai oligarchia, amely a rendszerváltástól eltelt fél évtizedben meghatározta a közéletet, megszabta a szalonképesség határait, kijelölte a tabukat, megmondta, miről és hogyan lehet írni, s amely szankcionálta a renitenseket. Pokol Béla rámutatott, hogy az „oligarchisztikus médiarendszer nem csak a politikai közvéleményt képes döntő módon meghatározni. „Mivel a társadalomtudományok, az irodalom és a többi szellemi szféra is jórészt a tömegmédiumokra alapozva alakította ki saját értékelési mechanizmusait (…) és sok szempontból a különböző szellemi szférák kisebb csoportjai is személyileg összefonódnak az újságíró csoportokkal, az egész értelmiségi-szellemi szféra tendenciaszerűen egy közös oligarchia uralma alá kerül.”

Vörös homokszemek

A gépezetbe akkor került homok, amikor a Fidesz meg tudott erősödni médiaellenszélben, és a médiahatalom által „kiátkozott” Független Kisgazdapárttal 1998-ban kormányt alakított. Ez úgy volt lehetséges, hogy a homogén médiahatalmon belül fokozatosan repedések jelentek meg, de ami ennél is fontosabb: a médiát uraló párt, az SZDSZ 1994-ben koalíciót kötött a négy évvel korábban még harsányan gyalázott MSZP-vel. A médiaelitben ez nem jelentett semmiféle törést, de a választópolgároknak már sok volt. A gigantikus sajtótámogatottság dacára az SZDSZ nagy pártból kis párttá zsugorodott, 10 százalék alá került, majd választásról választásra egyre fogyva eltűnt a történelem süllyesztőjében.

Időközben a baloldal felaprózódott, s ma már saját szakértői is beismerik, hogy képtelen alternatívát nyújtani. A sajtódiverzifikáció mellett ez több eseményre és részfolyamatra vezethető vissza, de két mozzanat mindenképpen meghatározónak tekinthető ebben a folyamatban. Az egyik, hogy Gyurcsány Ferenc megpuccsolta a 2002-ben megválasztott kormányfőt, Medgyessy Pétert, s habár „ezer trükkel”, „hamisítással”, éjt nappallá tévő „hazugsággal” sikerült megnyernie a 2006-os választást, 2009-re teljességgel kimerültek a tartalékai, meg is futamodott a prognosztizálható választási kudarc elől.

A másik mozzanat is Gyurcsány személyéhez köthető. Minden arra mutat, hogy azt hitte: ha a balatonőszödi beszédét felállva tapsolta az MSZP frakció, a magyar választóközönségre is hasonló hatása lesz. Úgy vélhette, kellő médiatámogatottsággal sikerül majd kiemelni a beszédből a hazugsággal való szakítás szándékának mozzanatát. Súlyosan tévedett. Annál is inkább, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése utáni médiakörútjának keretében ismételten szembehazudta a magyar közvéleményt, azt állítva, hogy ő nem az MSZP hazugságairól, hanem a rendszerváltás utáni politika közös hazugságairól beszélt. E tétel cáfolatához elég volt beidézni a beszéd egyes rövid és lényegre törő részleteit, s máris világossá vált, hogy Őszödön nagyon is az MSZP hazugságairól volt szó.

„Villázás” kontra vízió

Négy éve, 2010-ben pedig új világ kezdődött. A Fidesz befolyása alá vonta a közmédiát, amely kiegészülve az időközben felépült Fidesz-közeli médiaorgánumokkal olyan médiahatalmi centrumot képezett, amely ellenpólusa mindenféle balra húzó médiának. S ez akkor is így van, ha az MTI-ben, a közszolgálati rádióban és televízióban, illetve a Fidesz-médiában egyaránt akadnak nemzetsemleges, értékrendileg inkább balra húzó aktorok.

A magát baloldalnak nevező hatalmi konglomerátum médiaholdudvarának lojalitása ezzel párhuzamosan nagymértékben meggyengült. Az MSZP, a DK és az Együtt jószerivel csak a csökkenő példányszámú sajtótermékek (168 óra, ÉS, Népszabadság, Népszava) feltétlen támogatására számíthat. No és persze az alapjáraton jobboldalellenes ATV-re, amelynek egyes frontemberei olykor magukból csinálnak bohócot, mint a riportalanyt szóhoz jutni nem engedő Havas Henrik vagy az interjúalany másként vélekedését elfogadni képtelen Kálmán Olga.

Az egyre népszerűbb internetes sajtó balra húzó orgánumaiban sűrűn jelennek meg a baloldal képviselőit keményen „villázó” írások, célkeresztben Falus Ferenctől Gyurcsányig. Utóbbi közelmúltbeli, szerény érdeklődést kiváltó performanszáról nemcsak vitriolos hangú, a beszédet szabályosan szétcincáló tudósítások születtek, de a hallgatók megszólaltatásából olyan kisfilmet is összevágtak, amely azt sugallja, hogy e politikai erő tábora elsősorban deklasszált, intellektuálisan értékelhetetlen elemekből áll. Szó sincs arról, hogy értékrendi változás álltvolna be a „baloldal” sajtójában. A hvg.hu-tól a 444-en át az Indexig továbbra is a hagyományos értékrenden való gúnyolódás, a globalista gyarmatosítás ideológiájának és az Egyesült Államokból jövő politikai „újbeszél” forgalmazása, a kormány nemzeti törekvéseinek parodizálása a jellemző. A változás lényege, hogy immár a saját politikai elit is célkeresztbe került, s ez épp elég ahhoz, hogy döntő pillanatokban – mint amilyen például a főpolgármester-választás – a baloldal sajtója keresztbe tegyen saját prominenseinek, és implicit módon besegítsen a jobboldalnak. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely a hibák és a mulasztások ellenére tudja, mit akar, víziója van, és cselekedni mer, nem csodálkozhatunk, hogy a baloldal lassan már nem is a 2018-as, hanem a 2022-es választásra készülődik.