A kisebbik rossz választása

A Cotroceni-ért szóló küzdelem a mélyen magyar érzésű, elsősorban és másodsorban nemzetben gondolkodó sorstársaink tekintélyes része számára közömbös, érdektelen. Akkor is, ha jobban belegondolva, senki nem tagadhatja, hogy az eredmény bennünket is közvetlenül érint. Voltak olyan választások is – 2000-ben, midőn Ion Iliescu mérkőzött Corneliu Vadim Tudorral – amikor nyíltan kimondatott, ha nem is a legfelső szinten: nem a mi küzdelmünk, oldják meg a románok egymás között, hogy a két rossz közül kit választanak. Mások – köztük neves román ellenzékiek is –, s persze velük együtt az egész RMDSZ-vezérkar arra biztatott, hogy a két rossz közül a kisebbet válasszuk. A szavazni– nem szavazni dilemma emlékeztet valamelyest Tamási Áron örök klasszikusa, az Ábel egyik jelenetére, amikor a főhős Kerekes úrral vitatkozik a román államra leteendő hűségeskü ügyében. Egyik oldalon a magyar karakánság, a jogos felháborodás és a zsigeri indulat, a másik oldalon a pragmatikus megfontolások. Nagyon nehéz egyik vagy másik magatartás mellett elvi síkon pálcát törni, sokkal helyesebb az egyes élethelyzeteket egyenként elemezni.

Templom és gátlástalanság

Nemsokára ismét az urnákhoz járulhatnak a választópolgárok, hogy Victor Ponta és Klaus Johannis közül válasszanak. E kérdés is megközelíthető úgy, hogy mivel egyik jelölt sem ígéri az erdélyi magyarság ügyének távlatos rendezését, egyik sem fogadja el a közösségi önrendelkezésen alapuló autonómia gondolatát, maradjunk otthon, döntsenek a többségiek. Ugyanakkor mérlegelve a helyzetet, ez sem szűk magyar szempontból, sem az egész rendszer, a politikai környezet szempontjából nem tűnik bölcs ötletnek.

Victor Ponta helyükön hagyta az RMDSZ-es államtitkárokat, imázsa érdekében már 2012-ben kormányra akarta emelni az RMDSZ-t, ezzel is semlegesítve a magyar érdekképviseletet, előszeretettel kampányol Székelyföldön Kelemen Hunorral az oldalán. Ám hogy a magyar kérdésről hogyan gondolkodik, arról híven tanúskodik a székely zászlók elleni prefektusi hadjárat, a MOGYE ügye, kollektív megalázásunk az 1918. december elsejei évforduló megünneplésének kikényszerítésével, és a sor tetszés szerint folytatható. Ugyanakkor Ponta a kommunista utódpárti erők prominense, amely erők hatalmi nyomását és totális gátlástalanságát már megtapasztalhattuk 2012-es győzelmük előtt, közvetlenül kormánya kerülésük után. Változatlan gátlástalanság jellemzi őket a kampány során is, a demagóg jelszavakban, az üres, légből kapott vádaskodásban és az „amatőr”, templomban osztogatott röplapok tartalmában, amelyek az ortodox vallás és a román nemzet elárulásaként tüntetik fel az erdélyi származású német protestáns Johannisra való szavazást. Elképzelhetjük, micsoda egész pályás letámadásra számíthatunk, ha a kormányzati többség mellé megszerzik ezek az államelnöki posztot is. Akik megélték az 1990 és 1996 közötti korszakot, emlékezhetnek az utódkommunista hatalom működéstechnikájára, a válogatott állami visszaélésektől a korrupción át a bányászjárásokig.

Ottragadt „huligánok”

Klaus Johannistól biztosan nem várhatjuk, hogy az autonómia kérdésében jobb partner lesz, mint az eddigi elnökök és miniszterelnökök. De rosszabb sem, merthogy eddig minden politikai erő olyan masszív ellenállást tanúsított ebben az ügyben, hogy legfeljebb annak örülhetünk, ha már nem fenyegetnek ügyészséggel, bírósági eljárással és börtönnel, mint 1998-ban az alsócsernátoni fórum vagy 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után. Ugyanakkor – ahogy 2009-ben sajátos módon épp az RMDSZ hangsúlyozta – komoly társadalompszichológiai hatása lehet annak, ha a román államelnöki székbe egy német ember kerül. Akitől remélni lehet, hogy nem lesz partner a korrupciós játékokban, aki minden bizonnyal hatékonyságra fog törekedni. Nem véletlen, hogy első körben ő volt a győztes Erdélyben. Elnézve és meghallgatva a temesvári tüntetésről készült felvételeket, összeszorulhat azoknak a torka, akik annak idején ott voltak a „huligánok” Iliescu ellenes temesvári antikommunista tüntetésein, s énekelték az egykorú slágerek politikai átiratait. Közel negyed évszázad telt el, s még mindig itt tartunk.

Az RMDSZ reakciója tanítható. Többször is kiállt Ponta mellett, majd az össznépi felháborodás miatt mindenkinek a lelkiismeretére bízták a szavazást. Egyértelműen demobilizáló fordulattal: „Az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” A lényeg itt a „mégis”.

Magyarán, mintsem hogy az erdélyi magyarság az RMDSZ meghirdetett akarata ellenére nagy arányban Pontára szavazzon, közösségünk tagjai inkább maradjanak otthon. Akik pedig elmennek, tegyenek belátásuk szerint, de közben persze fontolják meg, hogy az RMDSZ Pontát tartja jobb opciónak.

Bizalmi tőke

Mert ez is szerepel az RMDSZ e tárgykörben kiadott hivatalos állásfoglalásában, amire Frunda György még rátett egy lapáttal, azt javasolva, hogy aki bízik benne, szavazzon Pontára. Hát igen, aki képes bízni abban a politikusban, aki a Független Magyar Pártból indult, következetes ellenfele volt az autonómiaprogram meghirdetésének, részt vett a posztkommunista Románia külföldi imázsápolását célzó neptuni tárgyalásokon, ismételten megtévesztette a közvéleményt jelentős nemzetstratégiai kérdésekben, a kulturális autonómia témájában pedig Ion Iliescu kottájából játszott, nos, az szavazzon nyugodtan Pontára.

Hogy ne maradjon testetlen vádaskodás az utóbbi súlyos állítás, érdemes összevetni Ion Iliescu megfogalmazását a Frundáéval. „A kulturális autonómia létezik, mert van anyanyelvű oktatás, léteznek magyar művelődési egyesületek” – nyilatkozta az egykori államelnök Gyarmath Jánosnak a Romániai Magyar Szó 1993. március 19-i számábanmegjelent interjú keretében. Frunda György meg azt írta: „Véleményem szerint a kulturális autonómia biztosítva van Romániában, ez az a terület, ahol az elmúlt tíz évben a legnagyobb eredményt elértük”. Lásd: „Az RMDSZ-tisztségviselők nem lehetnek se kétszínűek, se képmutatók!” című szöveget, amely a Népújság, 2001. november 20-i számában jelent meg.

Egyiküket sem zavarja, hogy a kulturális autonómia azt jelenti: mi, magyarok döntünk arról, hogy a központi költségvetésből a magunk által befizetett adó kultúrára szánt részét visszanyerve, milyen intézményi keretben, mit oktatunk saját gyermekeinknek. Ehhez képest ma arra is bukaresti engedély kell, hogy kiről nevezhetünk el iskolát Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt egyaránt Klaus Johannisra való szavazásra buzdít, ami nem véletlen. Ezúttal a kisebbik rossz egyben szimbolikus megjelenítője az erdélyiségnek, származás és vallási hovatartozás okán. A fő kérdés nem az, hogy miként szavaz az urnákhoz járuló 300–400 ezer magyar, hanem az: sikerül-e mobilizálni nemzeti demagógiával a regáti területek románságát Johannis ellen. Hogy Ponta mindent elkövet ennek érdekében, az egyértelmű. A választ a választók mondják majd ki az urnáknál.