Az Adria királynője, Velence: a Canal Grande a Rialto hídról fotózva
Fotó: Páva Adorján
Ha valaki jó ideje pizzaimádó és spagettizabáló család tagjaként tengeti a boldog gyermekkor rántotthús-illatától egyre távolabb sodródó életét, óhatatlanul eljön a pillanat, amikor belátja: nincs mese, el kell vinni a pereputtyot Olaszországba, meg kell kóstolni az igazit. A mesterséges intelligenciát családi premierként bevető utazástervezést jól eső beteljesülés követte. Tavaszi olaszországi autós kirándulásunk úti beszámolójának első, korábban közölt részében ellátogattunk Szlovénia legrégebbi városába, onnan Trevisóba. Most pedig vonattal Velencébe indulunk, vaporettóval Muranóba és Buranóba, majd hazafelé egy osztrák fürdőben is csobbanunk.
2026. április 24., 18:332026. április 24., 18:33
Olaszországi úti beszámolónk első részét itt olvashatják.
Ha valaki jó ideje pizzaimádó és spagettizabáló család tagjaként tengeti a boldog gyermekkor rántotthús-illatától egyre távolabb sodródó életét, óhatatlanul eljön a pillanat, amikor belátja: nincs mese, el kell vinni a pereputtyot Olaszországba.
A gyerekek imádják a különleges közlekedési eszközöket, így számukra is érdekfeszítőnek mutatkozott a terv, miszerint a trevisói szállásról városi buszjárattal közelítjük meg a vasútállomást, onnan vonattal utazunk Velencébe.
Az „Adria királynője” a világ egyik legkülönlegesebb városa, ahol az utcák helyett csatornák, autók helyett pedig hajók határozzák meg az élet ritmusát. Velence az észak-olaszországi Veneto régió székhelye, amely a Velencei-lagúna mocsaras szigetvilágára épült.
A várost az 5. században alapították a barbár hódítók elől menekülő szárazföldi lakosok. A Velencei Köztársaság (La Serenissima) évszázadokon át a Földközi-tenger ura, hatalmas kereskedelmi és tengeri nagyhatalom volt. Bár a történelmi városmag népessége a turizmus és a magas költségek miatt folyamatosan csökken (ma már alig 50 000 fő él a szigeteken), a szárazföldi részekkel (Mestre) együtt lakossága meghaladja a 250 000-et.
A velencei vasútállomás előtt gondolák is ringatóznak
Fotó: Páva Adorján
Velence pályaudvarára huszon-egynéhány vágányra futnak be a vonatok. Autóval is meg lehet közelíteni a látványosságot, ám nem igazán ajánlott, a peremen parkolás csúcsidőben nehézkes és drága.
Utasbarát olasz vasúti megoldás, hogy a bizonyos útvonalra megváltott jeggyel aznap bármelyik, a cél felé tartó járatra fel lehet ülni, csak érvényesíteni kell felszállás előtt. Az már nem túl szimpatikus, hogy itt is késnek a vonatok, viszont Treviso és Velence között nagyon sűrűn, fél óránként járnak. Ám ha elindulnak, akkor mennek: a vagonunk belső kijelzőjén 143 km/h-s sebességet is láttunk, egymáshoz viszonylag közel található megállók között.
az áprilisi időszak kellemes, 18-23 fokos hőmérsékletet tartogatott, és messze nincs akkora tumultus, mint a csúcsszezonban. A nemrég bevezetett 5-10 eurós napi turistailleték befizetését egy nagy hirdetőtábla jelzi a vasútállomás előtt, ám nem mindig, nem minden nap kérik, a mi látogatásunkkor nem kellett fizetni.
Csodálatos hangulatú utcácskák vezetnek Velencében a híres Szent Márk tér felé
Fotó: Páva Adorján
De nem is a hirdetőtáblát láttuk meg először, amikor kikeveredtünk a pályaudvarról, hanem a Canal Grandét, az egymás után nyomuló kis hajókat, motorcsónakokat, a tömegközlekedésként működő vaporettókat. A vasútállomás lépcsői alatt kis kocsik mellett álldogáló, kigyúrt testű teherhordók kínálják szolgáltatásaikat: itt igen nehéz bőröndöt cipelni.
Az első hídon átbandukolva, a szűk utcák, magas épületek, hirtelen előbukkanó kis terek, átjárók, csatornák útvesztőjében hamar feltűnnek az első gondolák is. Amelyek amúgy csak a fanatikusabb Velence-rajongóknak ajánlottak, hiszen
A hangulat azonban megfizethetetlen: tényleg azt sugározza Velence minden szeglete, hogy az ember igazán különleges helyen jár, egyedi élménnyel gazdagodik. Nem csoda, hogy a világ minden tájáról özönlenek oda az emberek. Amelyre fel is vannak készülve a helyiek: szinte minden ház aljában árulnak valamit.
Spagettiszünet Velencében: igen kicsi adag 12 euróért
Fotó: Páva Adorján
Mindezek láttán kissé furcsa arról olvasni, hogy elegük van a turistákból: nélkülük mégis miből élnének meg a vendéglősök, szuvenírárusok, kereskedők, ilyen-olyan szolgáltatást nyújtók ezrei?!
Mi gondolázás helyett vaporettóbérletet váltottunk. A korlátlan tömegközlekedéses hajókázásra feljogosító kétnapos előfizetés fejenként 35 euróba került (nálunk háromszor), ami nagy kiadás. Viszont ha valaki nemcsak Velencében akar hajóval közlekedni, hanem a környező szigeteket is meg akarja látogatni (oda is érvényes), akkor be kell vállalnia.
Csak kutyafuttában láttuk a Szent Márk teret
Fotó: Páva Adorján
Mi két napot szántunk erre a csodás vidékre: egy napot Velencére, egyet pedig a két híres szigetre, Muranóra és Buranóra. Az első nap közben-után el kellett ismernünk: kisgyermekkel, sőt még egy 10 évessel is nehéz, képtelenség maradéktalanul kiélvezni mindazt, amit ez a páratlan hely adni tud. Hiszen sok helyen meg kellett állnunk, ahol mi, felnőttek nem akartunk, és átfutottunk azon, ahol időzni akartunk.
Például a Szent Márk téren – de legalább láttuk, láthattuk a galambetetést, a bazilikát, a dózsepalotát. Átmentünk a Rialto hídon, de a Sóhajok hídja már nem fért bele.
Vízről nézve: a Szent Márk-székesegyház harangtornya, jobbról előtérben a dózsepalota, mögötte a bazilika
Fotó: Páva Adorján
Hiszen Velence minden sarka egy-egy élő díszlet, ahol a történelem és a víz közelsége varázslatos, semmihez sem fogható hangulatot áraszt. Amit érdemes nyugodtabban is megélni.
Murano is hangulatos sziget
Fotó: Páva Adorján
A második nap sokkal több hajózást, kisebb, de csodás új szárazföldi helyszíneket tartogatott. Murano, „az üveg szigete” Velencétől északra fekszik; a hét kisebb szigetből álló csoport a 13. század óta az üvegművészet világhírű központja. A velencei tanács tűzvédelmi okokból és a titkok megőrzése végett telepítette ide az üvegfúvókat.
Rövid időre bekukkantottunk egy üvegfúvó műhelybe Muranóban
Fotó: Páva Adorján
Ebbe rövid ideig mi is betekinthettünk. Murano egyik legfőbb látnivalója az Üvegmúzeum, ahová mi is ellátogattunk – igaz, azzal a feltétellel, hogy illemhelyet is kínáljon. Hiszen közismert, hogy Velencében és a környező szigeteken nincs csatornázás, ezért csak a „kiváltságosok”, az amúgy igencsak drága vendéglők kliensei vagy közintézmények látogatói könnyíthetnek magukon, közvécé pedig alig van (olyat is láttunk, ami délután 5-kor bezárt – persze délután 5 után találtunk rá).
A muranói Üvegmúzeum egyik ékessége
Fotó: Páva Adorján
A legenda szerint azért festették őket ilyen élénkre, hogy a halászok a ködben is hazataláljanak.
Színes házak Buranóban
Fotó: Páva Adorján
Burano a 16. század óta a kézzel varrott csipke hazája, amely egykor az európai királyi udvarok vágyott luxuscikke volt. Talán ez a sziget tetszett a legjobban: kicsi és barátságos, kevés turistával, és a kissé ferde harangtornyú San Martino-templommal, ahová – Velencével ellentétben – ingyen is be lehetett lépni egy Miatyánk erejéig.
Itt a vég. Pihenő a buranói Szent Márton-templom előtti téren
Fotó: Páva Adorján
A hosszúra nyúlt nap végén fáradtan vártuk a szálláshelyünk felé induló buszt a trevisói vasútállomás előtti parkocska szélén. Érdekes, hogy – a délutáni szieszta ellenére – este 8 után elcsendesedik a város, a forgalom, eltűnnek az utcákról az emberek. Lehet azért, mert ilyenkor a hűvös még kellemetlen számukra.
A járat végállomásán magányosan várakozó busz éppen érkező sofőrje kissé meglepődve kérdezte tőlünk, hogy rá várunk-e. Pedig csak este fél kilenc volt. Az igen hallatán megkérdezte, hol szállunk le, majd amikor megállót nem tudtunk mondani, csak egy utcanevet, bólintott.
Kirándulásunk negyedik napján már nem akaródzott távol menni: adtunk még egy napot Trevisónak. Ahol kipróbáltunk egy úgynevezett osteriát, a hagyományos olasz vendéglátóhely-típust, amely elvileg egyszerű helyi ételeket és borokat kínál barátságos, kötetlen környezetben.
Vadas laska a trevisói osteriában
Fotó: Páva Adorján
A jó ajánlásokkal rendelkező helyre fél 3 óra tájt belépve mindjárt azzal szembesültünk, hogy szorít az idő: 3 után jön ugyanis a hírhedt szieszta, de ha gyorsan rendelünk, még beleférünk az időbe.
A hely pedig valóban hangulatos, ám az egyszerűségen nem ezt a finom eleganciát sejtettük, amely már igencsak meghaladta a mi „világunkat”.
Ekkorra maradt a híres helyi édesség, a tiramisu megkóstolása is.
Bár léteznek egyéb legendák, az édesség mai formája az 1960-as évek végén született meg Treviso egyik éttermében. Legalábbis a kutatások többsége szerint. A desszert körül akkora a kultusz, hogy Treviso és a szomszédos Friuli régió évek óta harcol a „szellemi tulajdonjogért”. Mi nem akartuk eldönteni ezt a vitát: betekertük és kész, nagyon finom volt.
A tiramisunkat felszolgáló cukrászda Trevisóban
Fotó: Páva Adorján
Mint minden jó, ez a kirándulás is gyorsan a végéhez közeledett. De azért sikerült egy méltó levezetést beiktatni: a legrövidebb útvonaltól kicsit északra eltérve zseniális ötletnek bizonyult, hogy még egy országot beiktassunk Nyugat-Európa egy részecskéjét bejáró autós kirándulásunkba.
Bad Radkersburg (magyarul Regede) egy bájos fürdőváros Stájerország legdélebbi csücskében, közvetlenül a szlovén határ és a Mura folyó partján. A várat és a települést a 12. században alapították stratégiai védelmi pontként. Mátyás király 1480-ban ezt is elfoglalta, és tíz éven át, haláláig a Magyar Királysághoz tartozott.
Ma leginkább gyógyfürdőjéről ismert: 80°C-os, ásványi anyagokban gazdag termálvize 1900 méter mélyről tör fel. Úgy sikerült, hogy mi is megmártózhattunk benne, bel- és kültéri medencékben egyaránt.
Pedig gyakorlatilag csak 3 percet autóztunk Ausztriában a szlovén határtól szállásunkig (hazafelé kicsit többet), és az is igaz, hogy maga a fürdő nem sokban múlt felül egy átlagosan jó magyarországi versenytársat. De, főleg a gyerekek számára, remek végállomás volt.
Ráadásul immár én is eldicsekdhetek vel, hogy magamnak csapoltam egy eredeti osztrák Gössert Ausztriában. Jól csúszott a termálfürdő büféjében a Wiener Schnitzel mellé – hogy az én boldog gyermekkoron is megkapja a maga áhított rántott húsát.
Levezetés. Bad Radkersburg termálfürdője
Fotó: Facebook/Parktherme Bad Radkersburg
Visszagondolva teljes tavaszi vakációs kirándulásunkra, bebizonyosodott, hogy nincs is olyan távol autóval Olaszország – sok ismerős bizony meglepődött, amikor azt hallotta, hogy nem repülővel voltunk. Persze sokan mondják, hogy Nyugat-Európa drága. Nyilván. Maga a turistáskodás mindig költséges, és a nyugat-európai szállások valóban átlagosan többe kerülnek, mint amit itthon, belföldi kirándulásokkor vagy a Balkánon tapasztalunk.
És turistaként az is lényeges következtetés, hogy talán sehol nem tapasztaltunk ilyen tisztaságot, a mosdó, a zuhanyzó legeldugottabb sarkában is. Pedig nem valószínű, hogy Nyugaton jobban le tudnak hajolni…
Mindent összevetve: teljesült egy családi álom, ami – mint kiderült – elérhető közelségben volt.
Ugyanakkor új barátunk, a mesterséges intelligencia is igazolta, hogy asszisztensként utazástervezés terén is bevethető. Hogy azt ne mondjam: elengedhetetlen útitárs.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Ha valaki jó ideje pizzaimádó és spagettizabáló család tagjaként tengeti a boldog gyermekkor rántotthús-illatától egyre távolabb sodródó életét, óhatatlanul eljön a pillanat, amikor belátja: nincs mese, el kell vinni a pereputtyot Olaszországba.
Dr. Székely-Szentmiklósi István negyvenöt éve családorvos a Szilágyságban – pályája egyszerre jelent hivatást, alkalmazkodást és közösségi elköteleződést.
A mezőpaniti Balogh Albert különleges hivatást választott: orgonákat restaurál és épít. A Krónikának arról beszélt, hogyan talált rá erre a különleges mesterségre, milyen titkokat rejt egy orgona belseje, és mi jelent ma kihívást az orgonák megőrzésében.
Házi készítésű hústermékek és pálinkák versenyét szervezi immár negyedik éve egy lelkes fiatalokból álló csapat a Kolozsvártól mintegy húsz kilométerre fekvő Tordaszentlászlón. A többség számára a rendezvény remek gasztronómiai alkalomnak számít.
Erdélyből indulva még fagyos levegő kísért, Svájcban viszont magnóliák, pálmák és havas hegycsúcsok fogadtak. Genf, Bern és Montreux bebizonyította: az alpesi ország tele van meglepetésekkel – még januárban is.
Aktív közösségi élet, tudatos gyermek- és ifjúsági szolgálat jellemzi a Nagykároly-kertvárosi Református Egyházközséget. Tolnay István parókus lelkipásztorral a gyülekezet összetartó erejéről, a jövő kihívásairól beszélgettünk.
Országszerte feltűnést keltett Bánffyhunyad polgármesterének a döntése, miszerint több mint másfél évtizedes közigazgatási tevékenység után lemond tisztségéről a kormány által kilátásba helyezett átszervezés jelentette népszerűtlen intézkedések miatt.
Azúrkék víz, csipkézett part menti sziklák, népszerű bulizóhelyek, elegáns szállodák. A legtöbbeknek ez jut eszébe Ciprusról, a Földközi-tenger több mint 9 ezer négyzetkilométeres szigetéről.
Gyula történelmi belvárosában áll egy ház, ahol nemcsak a falak, hanem a bútorok, a könyvek, a személyes tárgyak és a családi dokumentumok is mesélnek. A Ladics-ház egyedülálló módon enged bepillantást a 19–20. század fordulójának polgári életformájába.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!